Ain't nobody loves me better - 5. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: regény/kisregény/nemtudommég, egyébként 21. századi High School AU
Korhatár: 12

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

Megjegyzés: Kicsit felgyorsulnak az események :) Kicsit hosszabb lett ez a fejezet, mint szokott, de nem volt szívem megvágni.

- Nem várunk tovább – közölte szűkszavúan Agamemnón. Diomédész még utoljára elküldött egy lámás mémet Szthenelosznak, aztán unottan felnézett. Több csapattársa is a telefonját böngészte: Idomeneusz minden bizonnyal a barátnőjének írhatott valami szórakoztatót (mert nagyon nevetett), Antilokhosz a testvérével beszélt telefonon, a térfél másik oldalán pedig Hektor és Aeneasz lőttek egy meccs előtti szelfit. Akhilleusz éppen Antilokhosznak passzolgatta a labdát, mikor Agamemnón szavai elhatoltak a füléig; nem lett ettől éppen mérges, de azért nyilvánvaló ellenszenvvel fordult az edző felé.

- Nem játszok addig, amíg az ellenségnek nincs kapusa. – Nem játszok. Mintha bizony tőle függne itt minden, az ő akaratán és szeszélyein csüggene az egész focicsapat. Persze ez így is volt, de ezt senki nem ismerte be magának. Valószínűleg Agamemnón se.

- Párisz mindjárt itt lesz, csak zuhanyozni ment – erősködött Hektor, mire a mellette lévő Szarpédón vigyorogni kezdett.

- Biztos megint olvasott valami hülyeséget, hogy testedzés előtt kell zuhanyozni, nem pedig utána. Fél, nehogy jobban eltömődjenek a pórusai… meg kell értenetek, ő nem nézhet ki akárhogy.

Nemcsak Hektoréknál, Akhilleusz csapatában is többen nevetgélni kezdtek. Mikor Akhilleusz szúrós szemekkel meredt rájuk, abbahagyták.

- Á - legyintett Aeneasz, miközben kényelmesen nekitámaszkodott a kapunak. – Meleagrosz állítólag tegnap alaposan leteremtette, amiért kifürödte a koliban az összes melegvizet. Már megint.

Hektor bólogatott, de kissé szemrehányóan nézett Szarpédónra.

- Aeneasz igazat mond, Párisszal megegyeztünk, hogy ezentúl délután zuhanyzik. Most viszont ez a rendkívüli edzés felborította mindenki napirendjét… ilyenkor hétfőn szegénynek temérdek órája van.

Párisz épp ezt az elegáns pillanatot választotta arra, hogy belibbenjen a pályára; áll alá érő barna haját felkontyolta, és eltekintve attól, hogy nagyon sietett, frissnek és vidámnak tűnt. Diomédész jót mulatott magában azon, hogy csak most vette észre: a fiú mennyire kitűnik világospiros pólójával és márkás, fehér betétes fekete nadrágjával. Még a futballcipő is őrizte a szett színeit: piros alapon fehér csíkjai voltak. A többiek szinte mind fehér vagy szürke pólóban és fekete nadrágban voltak, de úgy tűnt, Párisz kifejezetten élvezi, hogy kilóg a sorból.

Miután többen lepacsiztak vele a saját klikkjéből, Agamemnón unottan megfújta a sípot.

- Mindenki a helyére!

- Nem. – Mindenki meglepődött, mikor látta, hogy Akhilleusz egy szempillantás alatt Agamemnón előtt terem. Így közel elég kellemetlen volt, hogy Akhilleusz majdnem beérte őt magasságban, de ezen a többiek igyekeztek nem kuncogni; sejtették, hogy matekon nagyon megszívhatják majd, ha most kinevetik a tanárukat. – Briszéisz nincs itt.

- Nem is lesz – közölte kurtán Agamemnón, majd újra belefújt a sípjába. Akhilleusz szemei kidülledtek.

- Ezt meg hogy érti?

- Briszéisz mostantól a matematika szakkörömbe jár. Nagyon tehetséges, és örülök, hogy végre találtam valakit, aki szeret versenyekre járni. Minden bizonnyal tudják, hogy eddig Khrüszéisz korrepetálása kötötte le a figyelmemet, de ő azt mondta, nem szeretne többet ilyesmivel foglalkozni.  Az így felszabadult időmet Briszéiszre áldozom.

Mindenki csendben hallgatott, és Akhilleusz reakcióját figyelte. A fiú arca csak lassan változott: először meglepettből értetlenbe, aztán értetlenből dühösbe.

- És muszáj ma lennie annak a korrepetálásnak?

- Nem ma van természetesen, de már feladtam neki egy egypár leckét, és később sem lesz majd ideje edzeni. – Agamemnón arca olyan volt, mintha citromba harapott volna. Diomédész hallotta pár embertől, hogy Agamemnón utálja a testnevelést és a focit is, és csak azért tanítja, mert nincs más, aki megtenné helyette. Ezért lehetett, hogy bár matektanárnak is elég középszerű volt, de edzőnek pedig egyenesen csapnivaló; ezt megerősítendő újra belefújt a sípjába. – A pályára, azonnal, mindenki!

Diomédész és csapattársai nekikeseredve, de felvonultak a pályára Hektorékkal szembe; Akhilleusz viszont egy tapodtat sem mozdult. Ha dühvel és szemmelveréssel ölni lehetett volna, Agamemnón már rég csak egy füstölgő lyuk lenne a futballpálya szélén.

- Adja vissza Briszéiszt! – követelte Akhilleusz dacosan, és kihúzta magát. Izmosabb volt, mint Agamemnón, annak pedig erre a felismerésre lefagyott az arca. – Ő hozzám tartozik! Nem viheti el innen.

- Nem, és a témát lezártnak tekintem.

- Maga komolyan boldog attól, hogy így áskálódik a saját csapata ellen? – emelte fel a hangját Akhilleusz. Most már az egész udvar tőle zengett, és többen, akik eddig susmorogtak, ijedten elhallgattak. Akárcsak Diomédész, az ő hangja is el tudott némítani tömegeket; a fiú pedig igen gyakran élt is ezzel a képességével. – Ugyan már, gyűlöli Hektorékat, ne is tagadja! Mindenki tetteti itt magát, de tudjuk nagyon jól, mi a helyzet. Az ember azt gondolná, hogy legalább nekünk kedvezni próbál, erre maga mit csinál? Elveszi tőlünk az egyik legjobb csatárunkat. Maga egyszerűen nem komplett!

Patroklosz vékony hangja hallatszódott valahonnan a kapu közeléből:

- Akhilleusz, hagyd…

- Nem, nem hagyom! – kiabálta a fiú, aztán az arca már teljesen vörösbe vált. – Én végzek itt minden munkát helyette, ő meg bezsebeli a dicsőséget, ha a tanáriban arról megy a vita, hogy milyen jó volt a múltkori meccs! Igazságos ez? Persze, hogy nem. Tudom, mindenki ezt gondolja, csak senki nem meri kimondani. Hát én kimondom. Én nem félek. Nekem aztán egy magafajta lusta, arrogáns fickó nem parancsol!

Agamemnón erre annyira megdöbbent, hogy teljesen elfelejtkezett arról, hogy hasonló esetekben általában habozás nélkül felküldi Priamoszhoz a szemtelenkedőt; Akhilleusz méregtől eltorzult vonásai, és öldöklő tekintete alaposan megtette a hatását. Még a tanulók többsége is félve mert csak a szőke fiúra nézni, mert látszott rajta, hogy ebben az állapotában bárkinek képes nekimenni. Pár percig halotti csend uralkodott az egész pályán – senki sem tudta, mit kellene csinálni igazából. Akhilleusz – egy örökkévalóságnak tűnő idő után – végül méltatlankodva felhorkantott, aztán elviharzott az öltöző felé.

- Utána… - nyelt egyet Patroklosz. – Talán utána kellene…

- Szerintem hagyjuk – állította Diomédész. A csapattársai elhűlve néztek rá. – Most meg mi van? Tudom, ő a csapatkapitány, de nem egészen három nap múlva nyilvános meccs lesz. Edzenünk kell, nem hagyhatjuk ki a mai napot.

Antilokhosz sóhajtva, de megértően Diomédész vállára tette a karját.

- Akhilleusz nélkül sajnos nem fog menni. Ő a legjobb közülünk, te is tudod. Nem győzhetünk, ha nincs velünk csütörtökön.

- Ki mondta, hogy nem lesz csütörtökön? Addig majd kiduzzogja magát, de nem fogja kihagyni a meccset. Ebben biztos vagyok.

- De akkor is, két embernek híján vagyunk – érvelt nagy Aiász, a kicsi meg szaporán bólogatott mellette. -  Ha Akhilleusz visszatér, akkor eggyel. Szereznünk kell valakit… nagyon sürgősen.

- Bízzátok rám az ügyet, és ne aggódjatok – jelentette ki nagy magabiztosan Tüdeusz sarja. Sorban végigtekintett a jelenlévő csapattársain, és nagy levegőt vett. – Akhilleusz velünk lesz csütörtökön. Ha pedig nem, az az ő baja. Nekünk akkor is küzdenünk kell. Hát azt akarjátok, hogy Hektorék gyávának nevezzenek minket?

Több helyről határozott nem visszhangzott, Diomédész pedig elégedetten csapta össze a tenyerét. Végre igazán hasznosnak érezte magát.

×××

- Nem játszok csütörtökön. Sem jövő héten. Sem semmikor. Ideadod most már festéket? Én is használnám.

Diomédész csalódott volt, de nem adta fel ennyivel. Odaadta Akhilleusznak a világoskék tubust; az (a világ legnagyobb nyugalmával) nyomott két apró pöttyöt a palettájára, aztán az ecsetét vízbe mártotta, és jól elkeverte a kis mélyedésben a festéket. (Volt valami rendkívül figyelemreméltó abban, ahogy a bandavezér, menő srác Akhilleusz békésen egy téli tájat festegetett. Persze ha nem csinál semmit, minden bizonnyal elég hamar kiteszik a szűrét rajzóráról – ő azonban láthatóan igen nagy örömmel mélyedt el a munkájában. Fel sem nézett, mikor Diomédész beszélt hozzá.)

- A csapat számít rád – hangsúlyozta Tüdeidész. Nagyon ki volt akadva Akhilleuszra, és ezt cseppet sem próbálta leplezni. – Ne hagyd őket cserben, oké? Megértem, Agamemnón egy seggfej. Ezt mindenki tudja. De nem vele szúrsz ki, ha távol maradsz a meccstől, hanem velünk. Velünk, akik veled együtt győzni szeretnénk.

-  Én aztán igazán nem bánom, mit szeretnétek – sóhajtotta a fiú. Egy aranyló, göndör tincse a szemébe hullott, de lazán (a nem festékes kezével) hátrasöpörte azt. Aztán a palettára nyomta az ecsetet, és vékony, kéklő vonalat rajzolt fel a lapjára. – Én nem játszok többet, és Patroklosz sem.

- Patroklosz minden bizonnyal maga is el tudja dönteni, mit akar.

Akhilleusz szemei szinte szikráztak, ahogy felnézett a fiúra.

- Ne haragudj, de ez nem rád tartozik. A lényeg, hogy nem vagyok hajlandó focizni, és ezt mindenki vegye tudomásul. Agamemnón esetleg kiengesztelhet, ha nyilvánosan bocsánatot kér tőlem, és visszaadja Briszéiszt. De addig nem tárgyalok vele.

Diomédész komolyan megdöbbent. Rendben, Agamemnóntól sem teljesen fair amit csinált, de neki mégis miért kéne bocsánatot kérnie? Akhilleusz volt az, aki porig alázta a tanárt mindenki szeme láttára, és még egy nyavalyás intőt sem kapott érte. A szép Átreidész hiába játssza itt neki az angyalt, meg a sértődöttet, Diomédész belát az ártatlan és gyönyörű külső mögé. Akhilleusz talán nem gonosz – nem, semmiképpen sem az. De tele van gőggel és becsvággyal, méghozzá olyan mértékben, amit az emberek többsége nehezen tolerál. Akhilleusz mégis csapatkapitány, és az osztály megmenőbb arca… ki érti ezt?

Diomédész, miután magához tért, próbált visszavágni, de a háta mögött egy éles, magas hang közbeszólt:

- Diomédész, magának nem lenne valami festenivalója? Menjen a helyére.

Hekabé szigorúan összepréselte a száját, de fél perc múlva már megint nem Diomédészékre figyelt; óra vége lévén többen is álltak sorba nála, hogy jegyet adjon az elkészült művekre. Priamosz felesége elég hektikus nő volt: néha ábrándozó és engedékeny, néha pedig nagyon hirtelen haragú.  Általában nem sok vizet zavart: csendesen elüldögélt és elírogatott a tanári padban, amíg mindenki más zenét hallgatott, vagy éppen beszélgetett festés közben. (Diomédész pont ezért vette fel ezt az órát. Ezzel egy időben a biológia lett volna, de úgy gondolta, szívesen elfesteget nyugiban negyvenöt percen keresztül, ha ez azt jelenti, hogy nem kell békákat boncolnia. Vagy ki tudja, a görögök miket boncolnak.) Hekabé tehát nem volt kellemetlen tanerő, egyedül a mászkálást nem szerette valamiért; a helyéről felálló diákokra rendszeresen rászólt, kivéve persze, ha festéket cseréltek, vagy egyéb technikai problémákat oldottak meg.

Diomédész még nem fejezte be a társalgást, de mosolyt erőltetett magára – ami inkább fintorszerű volt.

- Akhilleusznak kölcsönadtam egy festéket, ami szerinte beszáradt. Csak azt ellenőrzöm – jelentette be Diomédész. Hekabé bámult még néhány pillanatig, aztán tökéletesre manikűrözött kezével elvette a Párisz által festett képet. Ezt látva Diomédész visszafordult Akhilleuszhoz, és megfogta az egyik tubust; nagy ímmel-ámmal forgatni és tapogatni kezdte.

- Szóval visszatérve Agamemnónra, nem hinném, hogy ő valaha is…

Akhilleusz unott szemforgatással szakította őt félbe.

- Mondd, Diomédész, nem akarsz inkább valami hasznosat csinálni? – A fiú a tőle kettővel jobbra üldögélő lányra meredt. A szalmaszőke hajú, zömök csaj könyékig elmerült a munkában; fél fülében zene szólt, ami a padjára rakott telefonjából származott. – Biztos forrásból tudom, hogy Hektorék csalni terveznek a pénteki állampolgári ismeretek dogán. Megakadályozhatnád.

- Mégis hogy? – csodálkozott Diomédész. Ekkor Antilokhosz jelent meg mellette; ő is visszahozott egy festéket Akhilleusznak. (A srácnak hatalmas készlete volt, de senki nem mondhatja rá, hogy irigy. Szívesen kölcsönadta egyik-másik tubust a klikkje tagjainak, főleg, mert így rajzórákon is alkalma nyílt beszélgetni velük.)

- Megvan már, hogy ki csempészi be a megoldókulcsot Meneláoszhoz? – kérdezte Antilokhosz, Akhilleusz pedig jelentőségteljesen Diomédészre meredt.

- Igen, már van egy önként jelentkező.

- Semmit sem értek. Valaki elmagyarázná, mi a fenét akartok tőlem?

Antilokhosz pedig körbenézett. Nem mintha nem tudta volna, hogy a kollégisták jó messzire ülnek tőlük, de jobb a biztonság. Halkabbra vette a hangját, miközben Diomédész felé fordulva magyarázott.

- Mr. Átreidész mindig feleletválasztós tesztet csinál. Elkészíti a megoldókulcsot, és az alapján javít; utólag értelemszerűen már nem ellenőrzi, jó-e a kulcs vagy sem. Feledékeny, általában azt se tudja, hol áll a feje… de ezt te is tudod. Kizárt, hogy emlékezzen több oldalnyi megoldókulcsra fejből, és Hektorék ezt akarják kihasználni. A kémünktől tudjuk, hogy csütörtök délután, a focimeccs előtt tervezik kicserélni Meneláosz megoldókulcsát a sajátjukra.

- De honnan tudják, hol tartja Mr. Átreidész a papírjait? – hitetlenkedett Diomédész.

- Elfelejted, hogy náluk van Helené.

Diomédész habozva bólintott.

- Igaz. És akkor jól értem, ti vissza akarjátok cserélni az eredetire?

- Nem – válaszolta Antilokhosz vigyorogva. – Mi is csináltunk egy saját megoldókulcsot. A miénket kellene becsempészni azután, hogy a kolisok megtették ugyanezt. Had legyen nekik meglepetés pénteken.

Diomédész nagy levegőt vett, és keresztbe fonta maga előtt a karját.

- És akkor én lennék az a valaki, aki becsempészi a mi megoldókulcsunkat Meneláosz holmijai közé.

- Neked menni fog – emelte fel a fejét Akhilleusz, és felvont szemöldökkel, kihívóan nézett Diomédészre. – Pofonegyszerű munka. A meccs későn van, utána a győztes csapat ünnepel, a tanárok pedig hazamennek. Meneláosz a tanári szobában tartja a dolgozatait. Amint vége a meccsnek, gyorsan átöltözöl, és a tőlünk kapott kulccsal kinyitod a tanárit. Megkeresed Mr. Átreidész fiókját, kiveszed Hektorék megoldókulcsát, és belerakod a miénket. Kimész, bezárod az ajtót és ennyi. Másnap visszahozod nekünk a kulcsot, minden szép és jó.

A srác elgondolkozott. Ez pont testhezálló feladatnak tűnik; semmi mást nem kell csinálnia, mint becsempészni egy darab papírt az egyik tanárja fiókjába. Na jó, meg kivenni egy másikat. De akkor is, nem hangzik bonyolultnak. Mégis mi sülhet el rosszul? Talán bejön pár tanár, és rajtakapja őt. Majd azt mondja nekik, hogy Mr. Átreidész küldte őt be valamiért, hogy hozza ki neki. Ha meg maga Meneláosz nyit rá, akkor eltereli a figyelmét azzal, hogy vadul flörtölni kezd vele. Ki tudja, talán még el is csábíthatja, ha Meneláosz vevő az ilyesmire. (Milyen kibaszott menő lenne már a tanári asztalán megdöngetni őt? Oké, minden bizonnyal az Átreida nem tart a dolgozat megoldókulcsa mellett síkosítót is. De maga az ábránd nem rossz.)

- Vállalom – fejezte ki tömören a véleményét Diomédész; ekkorra Hekabé már nagyon szúrósan nézett rá a tanári asztal felől, így a fiú jobbnak látta, ha leül a helyére.

×××

Diomédész mérges volt. Nagyon. Idomeneusz tanácstalanul, Antilokhosz csodálkozva meredt rá; a tornaterem lelátóján ülő népes (már az iskola tanulói és tanári létszámához viszonyítva) nézősereg pedig kivehetetlen zajokat kezdett hallatni. Jópáran zúgolódtak, és hangos füttyszóval fejezték ki nemtetszésüket – de hát mit volt mit tenni, Agamemnón nem másította meg döntését.

- A gól nem érvényes – dörgött a férfi karcos hangja, Diomédész pedig odament hozzá, hogy igenis megmondja a magáét.

- Nem volt les! – kiabálta a fiú, miközben minden erejével igyekezett túlharsogni a közönséget. Vad kézmozdulatokkal próbálta igazságát érvényre juttatni, hátha a tanár vevő lesz rá. – Ez hülyeség! A kapu közelében nem voltam, mikor Aeneasz elrúgta a labdát!

- Vagy fél méterrel Pandarosz mögött álltál – vetette közbe Aeneasz. – Mindenki látta, oké? Nyugodj már le. Jézusom.

A zajongás a háttérben felhangosodott, és mindkét fiú tisztában volt azzal, hogy a szavukat senki más nem hallja, csak az edző és talán a csapattársaik. Aeneasz nem tűnt túl idegesnek – hiszen miért is lett volna? Három perccel a meccs vége előtt öt-négyre vezettek a kollégisták. Ha ezt az egy gólt sikerül Diomédésznek megszerezni, akkor legalább ki tud erőszakolni egy döntetlent. Az is valami, tekintve, hogy Akhilleusz nem volt velük, és a srác hiába próbált meg mindent, senkit nem tudott szerezni ilyen hirtelen Briszéisz helyére. (Diomédész persze sajnos nagyon is tisztában volt azzal, hogy a helyzete elég necces volt; Pandarosszal majdnem egy vonalban állt be a kapuhoz. De akkor is azt gondolta, hogy ezért érvénytelennek tekinteni egy gólt nem igazságos. Mit számít az a pár centi? Ugyan már.)

- Ne haragudj, de azok után, hogy sikerült teljesen véletlenül elég csúnyán elgáncsolnod nagy Aiászt, még te beszélsz?

Aeneasz összefonta maga előtt a karjait.

- Tényleg véletlen volt.

- Na persze - vágott vissza Diomédész, és közelebb húzódott a vörös hajú göröghöz. Aeneasz nagyjából olyan magas volt, mint ő; ami azonban ennél jobban zavarta Diomédészt, az az, hogy annak barna szemeiből nehéz volt bármit is kiolvasni. Neki alapvetően eddig nem volt a fiúval baja: Hektor unokatesója nem volt valami nagy szószátyár, ellentétben Párisszal. (Ő aztán rendszeresen megragadta az alkalmat arra, hogy saját magáról beszéljen, még akkor is, ha senki nem volt kíváncsi rá.)  Aeneasz nagyon jó focista volt, és mindig látszott rajta, hogy élvez gólt rúgni az ellenkező csapatnak; ezen kívül azonban nem sok vizet zavart. Egészen mostanáig.  – Ha a közben kiállt Aiászt is hozzászámoljuk, három fővel kevesebben vagyunk. És így is sikerült négy gólt berúgnunk nektek. Nem érzed, hogy ez jelent valamit?

- Hát, tekintve, hogy te meg én rúgtuk a legtöbb gólt, ez azt jelenti, hogy jobb vagyok nálad. Egyébként engem ne hibáztass, arról igazán nem tehetek, hogy ilyen diszfunkcionális csapatotok van – vonta meg a vállát lazán Aeneasz, Diomédész pedig erre még jobban elvörösödött a dühtől. Rendben, tanév elején még úgy gondolta, hülyeség ez az egész klikkesedés, és nem is akart részt venni a két fél háborújában… de a fenébe mindezzel, Aeneasz tudta, hogyan kell őt felidegesíteni. Maradjon adósa?

- Te és én – állt még közelebb Diomédész a másikhoz. Rá is mutatott. – Kihívlak.

Aeneasz arcán őszinte meglepettség látszott.

- Tessék? Mire?

- Majd megbeszéljük. Később. Ki mersz állni ellenem?

A srác csak fél percig habozott, majd a kelleténél erősebben belecsapott Diomédész tenyerébe. Tüdeusz fia szélesen elmosolyodott, majd hátratekintett, és odakiabált Agamemnónnak:

- És mi lesz a hosszabbítással?

×××

Hosszabbítás éppen volt, pontosan öt perc, tekintve a meccs végén lezajlott kellemetlenségeket. (Diomédészék nem kapták meg az ötödik gólt, Hektor és csapata nagy örömére.) Ebben az utolsó hajrában már mindenki fáradt volt, de teljes erőbedobással küzdött. Szarpédón pont akkor csúszott egy hatalmasat, amikor Agamemnón megfújta a meccs végét jelző sípot; a srácnak arra sem volt ideje, hogy fájlalja az esést, mert rögtön üdvrivalgás tört ki a nézőtéren, ami eufórikus mosolyt csalt az ajkára. A csapata többi tagja ezzel persze ugyanígy volt: Párisz diadalittasan belecsapott a körülötte álló barátainak a kezébe, Hektor mosolyogva megölelte a hozzá hasonlóan izzadt és vidám Andromakhét, Aeneasz pedig csak vigyorgott szüntelen, lelőni se lehetett volna. Mikor az Ilon csapat tagjai a nézőtér közelébe értek, Helené elsőként rohant le, hogy karjaiba zárhassa a győztes párját; Párisz alig látszott ki a fekete fürtök tömkelegéből, és láthatóan nagyon boldogan simult hozzájuk. Diomédész nem akarta tovább nézni ezt a jelenetet, így (miközben csapatával megindult a győztesekhez, hogy kezet fogjanak) pillantása a felsőbb sorokra esett. A lelátó legtetején foglaltak helyet a tanárok: ott volt szinte mindenki, aki őt tanította, és a legtöbbjük igen elégedettnek tűnt a kialakult eredménnyel. Egyedül Meneláosz arca volt a szokottnál keserűbb, de hát igazán nem lehet őt hibáztatni ezért. Már csak azért se, mert olyan magasról premier plánban láthatta, hogyan falja egymást a volt barátnője és az egyik diákja – Diomédész tényleg sajnálta őt egy kicsit.

Persze annyira azért nem, hogy elfeledje, amire ma készül. Eszében tartva a tervet, gyorsan letudta a kötelező kézfogást a többiekkel, majd elsőként szaladt vissza az öltözőbe tiszta ruhát ölteni; amikor kifelé igyekezett, többen a gyászos hangulat ellenére is a hátát veregették, és sok szerencsét kívántak neki. (Természetesen mindenki tudott Akhilleusz klikkjében arról, hogy Diomédész milyen feladatot kapott. Az eleinte csodálkozott, hogy még a stréber, pedáns tanulók sem próbálják őt visszatartani. Végül csak arra jutott, hogy bennük is valószínűleg erősebb a csoportszellem, mint a józan ész. Tinédzserek, hiába.) Diomédész felszaladt az iskola második emeletére – ez nem volt éppenséggel könnyű művelet, hiszen este hét óra múlt, a folyosón lévő villanyt pedig nem akarta felgyújtani. A telefonján volt egy zseblámpa alkalmazás, és Diomédész ezzel világította meg magának az utat.

Mikor elért a tanáriig, Diomédész kifújta a levegőt, és kissé megkönnyebbülve kinyitotta az Antilokhosztól kapott kulccsal az ajtót. Be is csukta maga után, mert odabent már azért nem akart csak a világító képernyőjére hagyatkozni. Gyors keresés után megtalálta a villanyt: az energiatakarékos mennyezeti égők fakó fényt vetettek a csinos, de átlagos tanári szobára. Nem volt benne semmi különös: egyszerű tanári volt, rengeteg íróasztallal, székkel, a sarokban egy kávéfőzővel meg egy mikróval. A levegője mégis savanykás volt, telt és izgalmas. Diomédész érezte, hogy az erei kitágulnak, érezte, hogy lüktet a zöld pulcsi alatt a pulzusa; kellett már neki ez a kis adrenalin löket, jobban, mint azt korábban képzelte. A kaland, az ismeretlen mindig is vonzotta őt, és Diomédész cseppet sem próbált meg ezen szenvedélyén uralkodni. Néha azt gondolta, még a szexnél is nagyobb örömet tud neki okozni az, ha tilosban jár, és meg is ragadott erre minden lehetséges alkalmat. Most hónapokig játszotta a jófiút, beilleszkedett az osztályba, barátokat szerzett… de ez hiányzott neki. Ez jobban hiányzott neki, mint bármi más a korábbi életéből.

Diomédész érzékei ilyenkor sokkal élesebbek lettek. Most is szinte egyből kiszúrta Meneláosz íróasztalát: ott volt rajta az a bögre, ami a férfi facebook-os profilképén is szerepel, és amit egyébként is mindig magával cipel órákra. A srác odament, feltúrta a két fiókot vagy háromszor is, de csak nem találta a dolgozat megoldókulcsait.

Lehet, hogy az igazgatóhelyettesi szobába vitte őket? morfondírozott a srác magában. Jól van, csak higgadtan, felkészültem mindenre. Átmegyek oda, kipiszkálom az ajtó zárját, és megkeresem a megoldókulcsot. Akkor viszont tudni fogják, hogy valaki betört oda. Vagy jobb lenne esetleg, ha a gondnoktól valahogy kicsaln…

A tanári ajtaja ekkor nagy robajjal kinyílt.

- Rendben, neked jó szórakozást, én meg írok Penelopénak, hogy rakja be videochatbe a kutyá….

Diomédész ereiben meghűlt a vér. Most tényleg. Mr. Láertiádész csak állt ott az ajtóban, és a mondatát már nem tudta befejezni, mert mikor meglátta a Meneláosz holmijai között matató Diomédészt, ő is legalább úgy ledöbbent, mint a másik. Másodpercekig csak pislogtak egymásra, mert egyik sem tudta, mit kellene most csinálni.

- Videochatelsz a kutyáddal? – hallatszott kintről egy magas férfihang, Diomédész pedig rögtön levette, hogy Meneláosz az. A fiú szíve a torkában dobogott; sejtette, hogy Odüsszeusz mindjárt behívja majd a kollégáját, és mindketten irtózatosan leszidják őt. Másnap minden bizonnyal már röpül is az iskolából, Meneláosz akár fel is jelentheti… most komolyan, ki a franc számított erre? Be kellett volna zárnia azt az átkozott ajtót. Tudta, hogy be kellett volna zárnia.

- Igen, néha – kiáltott hátra Mr. Láetriádész, de közben egyenesen Diomédész szemébe nézett. Felhúzta a szemöldökét, hatalmasat sóhajtott, majd kihajolt az ajtón, hogy Meneláoszhoz beszélhessen. – Így kevésbé magányos az ember esténként, ugye? De te menj csak nyugodtan, nehogy lekésd az első felvonást. Klütaimnésztra és Agamemnón már biztosan csak rád vár.

- Most gúnyolódsz, de az a nő tényleg megöl, ha nem érek oda időben. Nem is értem a bátyám választását…

- A szerelem ilyen, nem lehet képletekkel kiszámítani, még egy matektanárnak sem – nevetgélt Odüsszeusz, és Diomédész nagyjából ekkor fogta fel, hogy a férfi mit is tesz igazából. Tehetetlen düh és zavarodottság keveredett benne; hirtelen nem tudta, mit gondoljon. Mr. Láertiádész komolyan falaz nekem? De miért?

Hosszú hiábavaló búcsúzkodás után a földrajztanár sikeresen lerázta kollégáját. Ahogy Meneláosz léptei elhaltak a folyosón, Mr. Láertiádész hirtelen hátrafordult, becsukta az ajtót, és keresztbe fonta maga előtt a kezét. Pillantása kereszttüzében bármelyik diák menten a föld alá süllyedt volna szégyenében, de Diomédész kihúzott háttal állta a sarat.

- Hallgatlak.

A fiú nem akart mentegetőzni, azt túl megalázónak érezte. Inkább félmosolyra húzta a száját.

- Ha arra vár, nem fogom ezt megköszönni. Jó dolgot teszek, és ebben maga sem tud elbizonytalanítani.

Odüsszeusz újfent csodálkozni kezdett, és mialatt kérte, hogy ezt fejtse ki neki bővebben, nekidőlt az ajtónak. (Diomédész csak most vette észre, hogy a tanár a méregzöld, eléggé szoros pólója felett fekete bőrdzsekit visel. Ami… nem állt neki rosszul. Finoman fogalmazva.)

- Igazából… - Diomédész nagy levegőt vett. – A kollégisták csalni akarnak a pénteki állampolgári ismeretek dogán. Meneláosz megoldókulcsait délelőtt kicserélték a sajátjukra, én pedig most vissza akarom azt szerezni, és a papírok közé csempészni az eredetit.

- Ez aztán igazán nemes lélekre vall… komolyan azt várod, hogy be is vegyem?

Diomédész előhúzta a mappát a hóna alól, és odaadta azt Odüsszeusznak.

- Nézzen csak bele, és látni fogja, hogy igazat mondok. Azok ott az eredeti, Meneláosz által készített megoldások, Hektoréktól loptam őket.

Odüsszeusz hosszasan, elmélyülten tanulmányozta a lapokat. Gyanúsan nézett fel az ártatlan arcú Diomédészre.

- Feltételezem, lemásoltad.

- Hé, diák vagyok. Nem lehetek mindig becsületes. Így viszont csak én tudom a megoldásokat… ha nem hagyja, hogy kicseréljem őket, akkor az osztály több mint fele csalással fog jó jegyet szerezni. Ezt pedig egyikünk sem akarja, igaz?

Mr. Láertiádész felhorkantott, de sokáig nem szólt egyebet. Mintegy fél perc múlva Diomédész kezébe nyomta a mappát.

- Nem tudom, miért utálod Hektort és a társait annyira, de rendben. Gyere utánam, és oltsd le a villanyt.

Diomédész erre azért nem számított, de ennek ellenére követte az utasításokat. A lépcső felé vették az irányt, és mikor ezt a srác észrevette, kérdőre vonta a tanárát.

- A dolgozat megoldókulcsai nem az igazgatóhelyettesi irodában vannak, ez biztos. Ez a jóember még ma délután hazavitte őket a lakásába.

Diomédész pupillái kitágultak, és döbbenetében lecövekelt a folyosón.

- Tessék? És akkor most…?

- Elviszlek oda kocsival. - Odüsszeusz türelmetlenül megforgatta a szemét. - Meneláosz a szomszédom.

×××

Diomédész még akkor sem hitte el, hogy ez tényleg megtörténik, amikor már javában szelték a városka utcáit a szürke BMW-vel. Teljes csöndben ült a tanára mellett egész végig, és úgy tűnt, Odüsszeusz sem igazán akar beszélgetni: a forgalom, meg a halkan duruzsoló Mumford and the Sons lemez jobban lekötötte a figyelmét. Vagy csak tettette, hogy így van.

Ez nagyon beteg, csodálkozott magában a srác. Már az is megdöbbentett, hogy sikerült túljárnom az eszén… ez tényleg bevette, hogy az eredetit akarom visszacsempészni? Meg egyébként is, nyilván pontosan tudja, hogy Akhilleusz klikkjéhez tartozom. Nem sejti, hogy ők is tudják a megoldást? Milyen hihetetlenül hülye. Ettől függetlenül meg azért mégse néztem volna ki belőle, hogy még segít is… durva.

További elmélkedésre azonban nem volt ideje, mert Mr. Láertiádész leparkolta a kocsit. Mikor Diomédész kiszállt, nem tudta alaposabban szemügyre venni a házat: sötét volt már, és Odüsszeusz is eléggé siettette őt. Annyi biztos, hogy az épület tömbház létére meglehetősen csinos volt, és modern. A rendkívül keskeny és hosszú folyosón már villany világította az útjukat: mivel a tanár állítása szerint az első emeletre mennek, nem szálltak be a liftbe, hanem az üvegkorlátos csigalépcsőn haladtak fel. A lépcsőfeljáró melletti első ajtónál megálltak, és Odüsszeusz a farmere zsebében kezdett kotorászni. Diomédész meglepődött, mikor meglátta a névtáblát a falon.

- Azt hittem, Meneláoszhoz megyünk.

- Ez igaz, de jobb, ha nem törünk be csak úgy. Szegény, figyelmetlen Meneláosz többször is kizárta már magát a lakásából, így adott nekem is egy kulcsot, hogy ha bármi probléma van, elkérhesse tőlem. Várj meg itt, fél perc múlva jövök.

 Diomédésznek megsértődni sem maradt ideje, mert még be sem tudott lesni a lakásba, a tanár már csukta is be az orra előtt az ajtót. Viszont tényleg kijött fél perc múlva, és odaadta neki a kulcsot.

- A folyosó végén lesz, a 104-es lakás, de ki is van írva a neve. Ha szeretnéd, veled megyek, mert eléggé jól értek a…

- Egyedül is képes vagyok rá – vágott közbe Diomédész, Odüsszeusz pedig elvigyorodott.

- Rendben. Azt ugyan nem tudom, hogy a kollégám hol tartja a munkahelyi dolgait, de most színházba ment Agamemnónnal és annak barátnőjével. Minden bizonnyal nem lesz itt még két-három óráig, szóval… sok szerencsét.

Pár másodpercig némán bámulta Diomédészt, majd se szó, se beszéd, becsukta az ajtaját.

×××

Innentől már sima ügy az egész – Diomédész legalábbis ezt gondolta. Viszonylag hamar megtalálta Meneláosz dolgozószobáját: a férfi lakása elég szűkös volt, de hát csak egyedül élt ott, minden bizonnyal nem volt szüksége többre. Diomédész maga is meglepődött, de nem vette a fáradtságot sem arra, hogy jobban körülnézzen: elég unalmas lakás volt, sárga falakkal és régi, de elegáns bútorokkal. Nem volt benne semmi izgalom, semmi fantázia: ugyanazok a sematikus képek a falon, mint az igazgatóiban, ugyanaz a fakónarancssárga terítő az amerikai konyhás nappaliban, mint a tanári szobában a mikró meg a kávéfőző alatt. Nem csúnya, de olyan… semmilyen volt. Itt képzeltem én el azt a buja, tiltott viszonyt? Komolyan itt akartam megdugni őt az ebédlőasztalon? Diomédész gúnyosan felhorkantott.  

Nagyjából negyed órába telt, mire a nagy halom papír közül kihalászta a pénteki dolgozat megoldókulcsait: már a feladatlapok is ki voltak nyomtatva, de a fiút ez nem izgatta túlságosan, mert úgyis nála lesz az Akhilleuszék által írt lap, majd onnan kipuskázza. Mr. Átreidész úgyse veszi észre soha. Diomédész itt egy pillanatra megállt, és elgondolkodott azon, hogy mégis mire jó ez az egész? A legtöbb kérdést a tankönyvből is ki lehetne lesni, vagy akár az internetről. Úgy tűnik azonban, mindkét klikk túlságosan imádja a veszélyes játékokat ahhoz, hogy ilyen egyszerű sémákban gondolkodjon. Diomédész meg amúgy sem elrontója semmi jónak.

Miután a srác rendet pakolt, kiment és bezárta a lakást. Mint aki jól végezte dolgát, elindult a lépcsőház felé; gondolta, most már semmi nem állhat útjába. Arra azonban nem számított, hogy mikor nagyjából a folyosó közepén tart, lépések hangját fogja hallani a lépcső felől. Diomédész nem foglalkozott ezzel; úgy nagyjából két percig. Gondolta, valamelyik házbéli érkezett haza ilyen későn a munkából.

Mikor a túl fényesen megvilágított folyosón farkasszemet nézett a vörös hajú Meneláosszal – igen, ebből a szögből határozottan vörösnek tetszett a haja -, képtelen volt megszólalni. Meneláosz hasonlóan döbbenten bámulta őt, és látszott, hogy nem tudta hova tenni a dolgot.

- Diomédész, hogyhogy maga itt?

- Én… hát, tulajdonképpen ez egy nagyon jó kérdés. Fogok is rá válaszolni. A helyzet az, hogy ma este…

Mr. Lártiádész ajtaja - ami pár méterre volt csak Diomédészéktől – ekkor kicsapódott, és egy fülig érő mosolyú, fél kezében locsolókannát tartó Odüsszeusz sietett ki rajta, hogy hátba veregesse kollégáját.

- Á, Meneláosz, hogyhogy ilyen hamar?

- Én… - Mr. Átreidész zavarba jött, és a táskája szélével matatott. – Klütaimnésztra valamit elrontott a netes foglalásnál, és csak két jegyet vett. Gondoltam, úgyis elég fáradt vagyok, akkor inkább hazajövök… ekkor találkoztam Diomédésszel.

Odüsszeusz szúrósan, jelentőségteljesen Diomédészre nézett. Aztán jóindulatúan megint Meneláoszra.

- Igen, nos Tüdeusz ifjú sarja hozzám jött, biztos véletlenül ment tovább a folyosón.

- Hozzád? – csodálkozott el mégjobban Meneláosz. – Ilyenkor? Mégis miért?

- Különórát adok neki görögből. Szegény nem igazán beszéli a nyelvet, pedig hát mégiscsak az ősök, meg most az iskola is… délután szokott jönni, de most a meccs miatt kicsit elhúzódott a dolog.

Az Átreida bámult még egy darabig bambán – látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Odüsszeusz pedig, mintegy megerősítve előbbi szavait, kinyitotta az ajtaját, majd invitálóan rámutatott arra.

- Diomédész?

A fiú elvigyorodott.

×××

- Nagy mázlid volt, hogy az ajtó közelben lévő növényeket locsoltam. Remélem, tudod.

A srác vállat vont, majd mintha otthon lenne, kényelmesen levetette magát a nappali közepén álló barna, lenvászon huzatú kanapéra. Odüsszeusz még az ajtóban állt, méghozzá csípőre tette kézzel: minden bizonnyal azt várta, hogy Diomédész távozzon.

- Ki tudtam volna magyarázni magam – vont vállat amaz, majd nekilátott, hogy alaposan szemügyre vegye Mr. Láertiádész lakását. Nos, kezdetnek… nem volt nagy. Enyhén szólva. Cserébe elég túlzsúfolt érzetet keltett a rengeteg bútor: a díszes, faragott vitrinek, a dohányzóasztalon sorokban álló könyvek, pár szétszórt füstölő meg keleties stílusú relikvia a bejárat melletti komódon… és akkor a polcok. A minden bizonnyal halványbarna falfelület alig látszott ki a mindenféle méretű és színű fapolcok tömkelegétől. Az egész nappalit körbefonták ezek a meglehetősen érdekes tárolási felületek: a legtöbbje világosbarna volt, és nagyon roskatagnak tűnt, mintha Odüsszeusz valamiféle lomtalanításból szerezte volna őket; a többi között pedig akadt fekete, fehér, kék, zöld, piros, igen változatos elrendezési módban. A polcokon lévő tárgyak még figyelemfelkeltőbbek voltak: furcsábbnál furcsább üvegcsék, italok, könyvek, mini szobrok tették az egész lakást meglepően otthonossá és kényelmessé. Diomédész jópár hagyományos szuvenírt is észre vélt fedezni a rendezetlen holmik tömegében: ócska bóvlikat, értéktelen kerámiákat, néhány egyenesen giccses darabot is – közben pedig ott volt közvetlenül a fiú orra előtt a hatalmas LCD tévé, két jól láthatóan nagyon drága, afrikai mintás váza, meg egy puccos, aranyszínű csillár, amilyet a srác maximum Akhilleuszék házában tudott volna elképzelni. Vagy… Indiana Joneséban. Igen, az egész lakás a domináló barna színnel, az ócskaságok és értékes holmik tömkelegével, a fúziós design-nal: határozottan ilyen lakást képzelt volna el az egyik kedvenc filmes hősének. Tele van káosszal, de mégis, valahogy rendezett.

- Ezeket mind maga rakta fel? – bökött Diomédész a polcok irányába, mire Odüsszeusz meglepődött.

- Igen. Én is készítettem és festettem őket. Szeretek barkácsolni.

Diomédész bólintott, de nem mozdult semerre. Látta a tanára arcán a vívódást, aki minden bizonnyal azon tanakodott, hogy hogyan vegye rá őt a távozásra. Talán csak nem érdekelte a dolog, talán nem akart udvariatlan lenni – mindenesetre Mr. Láertiádész sokáig nem szólt semmit.

Diomédész ekkor érezte meg az illatot.

- Főz valamit?

Odüsszeusz még mindig őt bámulta. Szinte zavarba ejtően hosszan. Aztán az az arca elfelhősödött, ahogy manifesztálódott rajta a felismerés. És már rohant is a konyhába; Diomédész pedig ment utána.

- Nem hiszem el, mégis hogy felejthettem el? – nézett fel az égre Mr. Láertiádész, ahogy kiöntötte az égett szagot árasztó lábast a mosogatóba. Diomédész jelenlétéről szinte teljesen megfeledkezett. – Hát ez remek.

Diomédész üdvözülten vigyorgott, majd tekintete a konyhaasztalon kikészített egyéb hozzávalókra esett. A tekintete kikerekedett.

- Szarvasgombás tagliatellét csinál?

- Igen – lepődött meg Odüsszeusz. Ahogy végzett a lábas tisztára mosásával, a srác felé fordult. – Szereted?

- Imádom – vallotta be a srác. – Mármint a szarvasgombát, mindenféle változatban. Még a szüleim se szeretik, hiába drága, azt mondják, fura dolgokat eszek.

A jól láthatóan megenyhült Láertiádész szélesen elmosolyodott – mosolyában pedig ezúttal nyoma sem volt gúnynak.

- Én sem ismerek senkit, akinek ez a kedvence. Szingapúrban, egy borbárban kóstoltam először szarvasgombát, szerintem alig pár évvel lehettem idősebb nálad… és a szerelem azóta is tart. – A férfi itt elhallgatott. Diomédész azon kapta magát, hogy várakozásteljesen néz a tanárára; mert hát mégiscsak kemény meccset játszott a délután. És nagyon elfáradt. És nagyon éhes. – Szeretnéd esetleg megkóstolni?

Diomédész felemelt szemöldökkel nézett a mosogatóba.

- Nem azt – forgatta a szemét Odüsszeusz. – Csinálok másikat. Ha már úgyis görög órát tartok neked, igazán belefér egy vacsora.

- Tényleg, tanár úr? – heccelte a srác. – Nem lenne etikusabb megtartani a szokásos tanár-diák távolságot? Mi lesz így az erkölcseimmel?

Odüsszeusz hirtelen, erősen felnevetett.

- Tekintve, hogy alig fél órával korábban a segítségemmel törtél be az egyik kollégám lakásába, azt hiszem, hanyagolhatjuk a szokásos tanár-diák dolgokat.

Diomédész újfent elvigyorodott. Határozottan szórakoztatóbban alakul az estéje, mint ahogy azt korábban elképzelte.

×××

És még szórakoztatóbb és jobb lett, mire az óra elütötte az este tízet. Diomédésznek még maradt egy kicsi a tésztájából, így mikor leborult az asztalra röhögni, vigyázott, hogy nehogy leverje azt a mennyei étket az asztalról.

- És tényleg bevette?! Halál komolyan?

- Senkise öl meg csellel - nyávogott Odüsszeusz, híven utánozva az eredetit, majd ő sem bírta, belőle is kitört a nevetés. Már mindketten annyit röhögtek, hogy szinte a könny folyt a szemükből; Mr. Láertiádész aztán nagy nehezen összeszedte magát, és beleharapott az ajkaiba. – De nem öltük meg azért, nyugodj meg. Ostoba egy fickó volt, mi csak segítséget akartunk kérni, aztán kicsit elfajultak a dolgok… jó, talán nem kellett volna betörnünk a házába. Most már mindegy. Amúgy pedig megtámadott minket a társaimmal, mi csak védekeztünk.

- Azt én is így szoktam, ha valaki inzultál, akkor kiszúrom a szemét. Egyáltalán minek mondja ezt el nekem? Nem fél, hogy feljelentem, vagy szólok Priamosznak? Repülni fog az iskolából.

- Én is tudnék bőven olyat mondani Priamosznak, amiért te repülnél az iskolából – vont vállat Odüsszeusz, majd kényelmesen hátradőlt a pezsgőspohárral a kezében. (Ebből vita volt különben. Odüsszeusz igazi pezsgőt akart inni a tésztához, mert mindig azt iszik, de Diomédésznek ezt nem engedte; így kompromisszumból mindketten gyerekpezsgőt fogyasztottak.)

- Ó, értem. Szóval kölcsönösen megállapodunk, hogy csöndben maradunk. Felőlem oké.

Mr. Láertiádész látványosan meghökkent; Diomédész pedig megállapította, hogy még ez is jól áll neki. Ha most igazi pezsgőt inna, azt mondaná, az alkohol szállt a fejébe, azért tartja földrajz tanárát egyre szexisebbnek: de az igazság az volt – és erre a srác most jött rá úgy istenigazából -, hogy Odüsszeusz tényleg szexi volt. Így az iskolán kívül főleg. Nem mintha ott nem öltözne kifogástalanul, de valahogy más őt otthoni környezetben látni. Itt vacsora közben sokkal lazább, sokkal szarkasztikusabb volt, és egyedül csak Diomédészre mosolygott – a fiú látta rajta, hogy kedveli őt. És ez a vártnál jobban megmozgatta a fantáziáját.

- Azt hittem, megint gúnyolódni kezdesz.

- Á – legyintett Diomédész, majd csintalanul elmosolyodott. Gondolkodás nélkül szaladtak ki a szájából a szavak; sosem gondolta volna, hogy képes egy tanár előtt ilyen őszinteségre.  – Maga jófej. Most már tudom.

Mr. Láertiádész mondani akart valamit, talán valami gúnyosat. Kinyitotta a száját, de aztán vissza is csukta, és némán visszatért a maradék gyerekpezsgőhöz. Pár másodpercig csendben ültek: Diomédész elfogyasztotta a második adag tésztát is, és jóllakottan dőlt hátra a meglepően modern, fehér székre. Nézte, ahogy Odüsszeusz megtörli szalvétával a száját, aztán megragadja mindkettőjük tányérját, és a mosogatóba viszi azt.

- Miért segített nekem? Mire jó ez magának?

A tanár, miután lerakta az evőeszközöket, megfordult, és rátámaszkodott a konyhapultra. Apró félmosoly jelent meg az ajkai szélén, és Diomédész ismét azt kezdte magában találgatni, hogy vajon hány éves lehet. Legfeljebb harminchét-harmincnyolcnak nézném, csak nincs még negyven? Ó, de ki a francot érdekel.

- Lehet, furcsának fog hangzani – tette keresztbe a karjait a tanár. – A helyzet az, hogy kicsit… magamra emlékeztetsz, mikor annyi idős voltam, mint te. Állati nagy bajkeverő vagy, szereted az izgalmakat és a kalandokat. Mit gondolsz, én miért utazom körbe a világot? – A férfi egy pillanatig elgondolkodott. – Gyere ki velem az előszobába, mutatok valamit.

És Diomédész szó nélkül követte. Odüsszeusz egészen a bejárati ajtóig vezette, és a srácnak megfordult a fejében, hogy simán csak ki akarja tessékelni őt – amíg meg nem látta azt a viszonylag nagy világtérképet felragasztva az ajtó belső részére. Olyan sok apró rajszög volt beleszurkálva mindenütt, hogy Diomédész azt gondolta, képtelenség többet beleerőltetni; emiatt pedig rettenetes irigység fogta el. (Senki se tudta, még talán a szülei se, hogy Diomédész egy hasonló térképet őrizget az ágya alatt: körülbelül tízéves korában készítette. Egy másfél méter hosszú és több mint fél méter magas világtérképet alaposan rögzített egy kartonpapírra, meg vett hozzá csomó színes rajzszöget is. Addig a görögországi házukon kívül sehova sem vitte őket el az apja, pedig pénze lett volna rá bőven: Diomédész kiskorában arról álmodozott, hogy ő, az anyukája és az apukája együtt körbeutazzák majd a földet, és akkor nagyon fogják majd szeretni egymást. Erről az utóbbi naiv álmáról a srác már letett, de a térképet még mindig megőrizte, hátha szüksége lesz rá egyszer. Legalábbis remélte, hogy lesz.)

- Majd venni akarok egy sokkal nagyobbat, mert erre nem férnek el a szögek. – Odüsszeusz szavai durván kizökkentették a fiút a gondolataiból. – Az ebédlő falára akarom rakni, az asztal felé, ahol ültünk. Az olyan üres, ezeket a polcokat meg itt nincs szívem leszerelni.

- Nem néz ki rosszul – motyogta Diomédész; és akkor a szüleiről eszébe jutott, hogy mennyire késő van. Ami alapvetően nem lenne probléma, hiszen Déipülé valószínűleg azt sem venné észre, ha itt aludna Odüsszeusznál; a srác mégis úgy érezte, jobb, ha kimegy a levegőre. Tiszta fejjel akart gondolkodni, ami a tanára jelenlétében, és ezen furcsa este után eléggé nehezére esett. Így hát mit volt mit tenni; a fiú elköszönt.

- További szép estét, Diomédész – mosolygott rá Odüsszeusz, majd becsukta az ajtót. Az említett ott álldogált még egy darabig. Nem lehet, hogy mégis volt abban a pezsgőben valami alkohol? Zsong a fejem, ezt nem hiszem el. Mit csinált velem ez az ember?!