2017. július 13., csütörtök

Ain't nobody loves me better - 12. fejezet

Fandom: Iliász
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint
Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: káromkodás, kis erotika
Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.



- Baszki.
Diomédész újra és újra törtetlen lendülettel túrta fel a sporttáskáját; bár az eszével tudta, hogy az egész veszett ügy, úgy gondolta, valami csoda folytán megoldódhat a dolog, ha elég kitartó. Mint amikor nincs az otthoni hűtőjükben semmi, de ő percenként nyitogatja, hátha talál valami ehetőt.
Aeneasz sem sokat segített, amikor fülig érő vigyorral belesett mögötte a táskába.
- Kajak nem hoztál alsónadrágot? Kellemetlen.
- Oké, köszönöm a hasznos kommentárt, csendben tudnál kicsit maradni? – Diomédész felegyenesedett, és tanácstalanul beletúrt az üstökébe. (Közben persze azért az is megfordult a fejében, hogy lehet, nem Aeneaszt kellett volna szobatársnak választani. Rohadtul nem őt kellett volna választani. A kétágyas, puccos hotelszobák beosztását ugyan már korábban kidolgozták, de Idomeneusz az utolsó pillanatban lemondta a tanulmányutat. Ennek a lépésnek köszönhetően borult az egész terv, hiszen Helenén kívül senki nem akart Diomédész szobatársa lenni – Párisz azonban még éppen idejében közbeavatkozott ahhoz, hogy ez semmiképpen se történhessen meg. Így sikerült nagy nehezen összehozni, hogy Hektor egy másik kollégistával kerüljön egy szobába, míg Diomédész mellé Aeneasz jutott. Akhilleusz, meg többen a klikkből felemelték a szavukat ez ellen, de mivel a szobák száma már le volt fixálva, Láertiádész közölte, hogy ez lesz, és kész.) A hotelben felszolgált vacsora azonban különlegesen finom volt, és Diomédész – a kimerítő repülőút után – végre azt érezte, hogy tele van a hasa, és viszonylag kellemesen érzi magát. Aztán éppen a zuhanyzáshoz készülődött, amikor rájött, hogy valami nagyon nem stimmel a sporttáskája tartalmának összetételében.
- Hogy lehet elfelejteni alsónadrágot hozni? – kérdezte Aeneasz érdeklődő tekintettel. Ekkorra már törökülésben ült az ágyán, és jóízűen beleharapott egy almába. Diomédész legszívesebben lenyomta volna a srác torkán a gyümölcsöt.
- Nem figyeltem – dühöngött a srác -, ennyi. De te mit foglalkozol velem? Inkább hívd fel anyucit. Ha megtudja, hogy errefelé olyan hideg van, hogy sálban-sapkában kell járni, biztos hazaviszi a pici fiát.
Aeneasz lehunyta a szemét, talán magában elszámolt ötig. Minden bizonnyal neki sem az volt az álma, hogy édes kettesben öt napig össze legyen zárva Diomédésszel.
- Tudod – kezdte -, valaki őszintén jó kapcsolatot ápol a szüleivel, és szeret velük lenni. Ha az anyámmal lenni gáz meg ilyesmi, akkor vállalom, gáz vagyok. De ne vetítsd rám a dühödet, mert rohadtul nem én tehetek arról, hogy valamit kifelejtettél a csomagodból. – A srác pupillái kitágultak. – Egyébként amikor jöttünk idefelé a reptérről, én láttam egy ruhaboltot útközben. Igaz, kilométerekre innen.
Diomédész pokolbeli hörgéseket hallatott. Itt vagyunk a nagy semmi közepén, nincs más, csak erdő, meg folyó, meg gejzírek mindenütt. És nekem koszos alsógatyában kell bebarangolnom az egészet.
- Ja, és ezt hogy gondoltad? Kérjem meg Mr. Láertiádészt, hogy had menjek el holnap reggeli után rögtön boxert venni? Biztos ugrálni fog az örömtől.
Aeneasz a vállát vonogatta.
- Én csak segíteni akartam. – Ezután a tekintete a hotelszoba egyik székén lévő, nemrég ledobott ruhadarabokra tévedt. - Különben meg én nem az alsógatya miatt aggódnék, ha ilyen vékony sapkám meg sálam lenne. Ma éppen meleg időt fogtunk ki, de a netes oldalak szerint holnap mínusz tíz fok várható.
Diomédész gondolt egyet, és lenyelte a csípős megjegyzést, ami éppen ki akart bukni belőle. Inkább fintorogva leült a saját ágyára, és elszámolt háromig.
- Már csak négy kibaszott nap – suttogta halkan.  Ki fogom bírni. Muszáj kibírnom.

×××

Hogy Diomédész nem volt hozzászokva a mínuszokhoz, az egy dolog. Nyilván tősgyökeres floridaiként ritkán látott havat otthon, és hiába járt már gimibe Dél-Karolinában meg Virginiában is, ott sem volt sokkal fagyosabb időjárás, legalábbis ritkán ment nulla fok alá. A másnap reggel mért mínusz tizenhét fok, illetve a tizenöt centis hó azonban tett arról, hogy a srác minden idegszálával azt kívánja: bárcsak maradnának benn a szálláson egész nap. A leendő túravezetőjük – egy negyvenes, magát viccesnek képzelő pasi, akit Nicknek hívtak – azzal kezdte nap elején, hogy tekintve a hideg időjárást, csak úgy indul el velük, ha mindenki biztos benne, hogy jó rétegesen felöltözött. A legtöbb pihenőhely ugyanis zárva van így télen, és az ebéd kivételével – amihez a hotelbe jönnek vissza – valószínűleg nem sok időt fognak fűtött helyen tölteni. Diomédész megpróbált persze a lehetőségeihez mérten felöltözni: a túracipő és vastag farmer mellett két pólót is egymásra vett, plusz egy pulcsit, meg felé télikabátot. A sapka meg a sál tényleg nem volt túl vastag, kesztyűje meg eleve nem is volt, de úgy gondolta, ezzel ki tudja vészelni egy-két napig... egyszer meg csak útjukba akad egy sportbolt vagy valami, ahol tud még ruhákat venni. A boxeres dolgot már kezdte feladni, de annak azért nagyon örült volna, ha nem zsebre dugott kézzel kellene járkálnia még négy napig.
Nick különben, úgy tűnt, nagyon jóban van Odüsszeusszal. Amíg a csoport felszállt a hóláncos minibuszokra, a két férfi végig beszélgetett egymással, sőt, nevetéseikből úgy tűnt, viccelődnek. Mivel a tizenhét fős csoport csak két buszban fért el, a lemaradók – köztük Diomédész is – a második buszra szálltak fel. Diomédész örült, hogy a háromnegyed órás út során nem lesz szomszédja, és két ülést foglalhat el. Bátran levágta tehát hátizsákját a folyosó felőli ülésbe, és kényelembe helyezkedett. Az ablakon keresztül most először csodálta meg világosban a hotelt, és az azt körülvevő havas pusztaságot, amit csak néha tört meg egy-egy fa kopársága. A szállást nem túl magas, de annál szebb és formásabb, fehér hegyek szegélyezték – ezek rendkívül meredek oldalán, tetején csak úgy burjánzottak a fenséges fenyők. Az egész nem volt látványos, sőt, inkább meglehetősen egyszerű, de Diomédésznek így tetszett: most először jutott eszébe a kirándulás során, hogy nem csak Odüsszeusz kedvéért van itt. Oké, Láertiádésszal is akartam lenni, de nem ez volt az egyetlen indokom. Máskor úgysem jöttem volna ide egyedül, így meg van alkalmam bejárni a parkot télen. Idegenvezetéssel. Miért nem utaztunk ide soha anyáékkal? Görögországba bezzeg minden nyáron el kellett menni, hogy apa felügyelje az ottani üzletet. Engem soha nem kérdeztek meg arról, hogy hová szeretnék menni. Soha. Pedig rakatnyi pénzünk van. Tizenöt éves koromig nem is láttam havat. Furcsa, hogy még mindig ugyanannyira tetszik, mint legelőször…

- Ne haragudjon, leülhetek ide? Máshol már nincs hely.
Diomédész pár pillanatig még nem ocsúdott fel, annyira elmerült a gondolataiban. Csak a kérdés megismétlésére kapta fel a fejét; és persze arra, hogy az éppen elinduló kisbusz hatására Meneláosz Átreidész szinte rázuhan a mellette lévő székre.
- Akkor elveszem a táskámat – motyogta Diomédész, majd sikeresen felemelte a hátizsákját, és lerakta a lába közé, a földre. A buszsofőr éppen ezután durván kanyarodott egyet, de szerencsére az informatikatanár ekkor már ült; néhány mély sóhajt követően megigazította a nyakán a rendkívül vastag, vörös, kötött sálat, amellyel úgy körbebugyolálta a nyakát, hogy az arca alsó része alig látszott. Ezután kivett a táskájából egy termoszt, és kényelmesen elkezdte kortyolgatni annak tartalmát. Kissé mintha szipogott volna.
- Könnyen megbetegszik, ugye? – kérdezte hirtelen Diomédész. – Gondolom, ezért hord mindig sálat.
Meneláosz sűrűn bólogatott; közben ideje jutott arra is, hogy körbenézzen. Diomédész áldotta szerencséjét, hogy Helené és Párisz az előző kisbuszba szálltak – na persze ez kevésbé volt köszönhető a szerencsének, mint annak, hogy a lány állítása szerint Odüsszeusz ilyenkor is végigokoskodja az utat. Mindenesetre biztosan elég kellemetlen lett volna, ha Helené pl. eléjük ül… Páriszról nem is beszélve. Az a seggfej még akkor sem képes befogni a száját, ha én ülök Helené közelében, na de ha Meneláosz? Ebbe jobb bele sem gondolni.
- Ez igaz, jó megfigyelő vagy – állapította meg az Átreidész görögül. Diomédésznek kicsit furcsa volt, hogy a férfi tegezi őt, de hát végül is nem olyan sokkal fiatalabb nála… huszonhét éves létére nyilván nehezére esik formálisan megszólítani a tanítványait. Ezután a férfi elővett egy zsebkendőt, kifújta az orrát. – Már megszoktam, igazából mindig is ilyen alkat voltam. Elég egy kis szellő, és kész, egy hétig nyomom az ágyat. Mindenki mondja a családban, hogy nem vagyok olyan jó kiállású, meg sportos mint Agamemnón… pedig annak kellene lennem, mert minden férfi ilyen a családomban. – Meneláosz kissé lebiggyesztette az ajkait. Volt a szavaiban némi humoros önirónia, ami Diomédésznek nagyon tetszett. Ezután angolul folytatta. – De hát fekete báránynak is kell lenni valakinek.
- Ezt abszolút átérzem.
Diomédész mosolygott. Meneláosz visszamosolygott.
- Az nem volt gáz a családja szemében, hogy infótanár lett?
- A tanárság maga nem – magyarázta Meneláosz lassan, mintha maga is először gondolkodna ezen a kérdésen. – Több tanár is van a családtagjaim közt, például édesanyám is az. De nálunk ez nem elvárás, nem vagyunk olyan hagyományos pedagóguscsalád, mint például a Priamidészek. Igazság szerint az informatika elég távol áll a rokonaim többségétől… egy idő után elfogadták persze, mert látták, hogy szeretem ezt csinálni. Az állampolgári ismeretek meg megint más tészta, az csak az én furcsa mániám. De azzal sem volt bajuk.
- A Priamidészek? – bukott ki a fiúból a kérdés. – Szóval azt akarja mondani, hogy… elvárják például Hektortól, meg Párisztól, hogy tanárok legyenek?
Meneláosz lesütötte a szemét, és elpirult. Mintha olyat mondott volna, amit nagyon nem lett volna szabad.
- Hát… - Nagyot sóhajtott. – Azt hittem, tudod. Nincs konkrétan kimondva, hogy pedagógusoknak kell lenniük, de valakinek tovább kell vinni az iskolát, amit a dédapjuk alapított. Mondjuk éppen szerintem nem lenne tragédia, ha Hektor vagy Párisz más hivatást választana, van még testvérük bőven.
Diomédész pupillái kitágultak.
- Vannak még testvéreik? És ők hogyhogy nem az Ilionba járnak?
- Nem tudok erről sokat. – Diomédésznek inkább az volt az érzése, hogy tanárát a jóízlés és az erkölcs tartja vissza, de nem szólt bele. – Csak Déiphoboszt ismerem, mert őt Priamosz egyszer elhozta valamelyik karácsonyi ünnepségre. Aranyos fiú, ő valami művészeti iskolába jár Troilusszal együtt. Ott van még a tizenkét éves Laodiké, aki Kaliforniában tanul. Illetve az ikrek is, Kasszandra és Helenosz, de ők még csak nyolc évesek. Polüdórosz a legkisebb, ő három éve született.
Diomédész gyors fejszámolást végzett.
- Az… az akkor nyolc gyerek összesen? Durva. Hekabé tanárnő ehhez képest nagyon jól tartja magát.
Meneláosz elmosolyodott.
- Hát igen, mondjuk nagyon fiatalon házasodtak. Van, akinek rögtön sikerül, ugye?
A férfi szomorkás tekintete túl sok volt Diomédésznek. Ne. Még csak reggel fél kilenc van, nem tudok vigasztaló frázisokat kitalálni ilyen korán. Ehelyett úgy döntött, ahhoz a kedvelt eszközéhez folyamodik, amit régen nem alkalmazott már informatikatanárán.
- Ilyen jóképű férfinak biztos nem esik nehezére partnert találnia. – Diomédész bedobott egy mosolyt is. Egy elnyűtt, karikás szemű, de elbűvölő mosolyt. - Vagy ha egyelőre nem talál, az sem gond. Szerintem fontos, hogy az ember megtanulja elviselni saját magát egyedül is.
Diomédész meglepődött, hogy a tanár jókedvűen felnevetett.
- Ez bizony igaz – állapította meg ő is. Ezután kissé elkomorodott. Hosszú másodpercekig bámult maga elé, csendben. – Bár amikor az embert még a korábbi ballépései kísértik… khm… - Meneláosz a füle tövéig pirult. Lezárta a termosz tetejét, és ügyetlenül megpróbálta visszasüllyeszteni a táskája mélyére. – Mindegy.
Diomédész értetlenül pislogott. Várta, hátha történik még valami.
- Nem mindegy. Mondani akart valamit.
- Lényegtelen. – A férfi megvonta a vállát, és hátradőlt a széken. Három perc sem telt el, és már aludt is.
Diomédész elgondolkodott azon, hogy Meneláosz Átreidész vajon mit nem mert neki elmondani. Bármi is legyen az, nyilván feszélyezetten érezte magát a diákja társaságában – ez az érzés pedig kölcsönös volt, még ha Diomédésznek tetszett is év elején a férfi. Egyrészt, az már régen volt. Másrészt… mégiscsak állampolgári ismereteket tanított az osztályának, furcsa volt most így vele kettesben üldögélni. Ez lenne persze a normális, futott át a srác agyán, hogy ha tanárt látok a sulin kívül, kiver a jéghideg veríték. Odüsszeusz Láertiádész hogy lehet kivétel?

×××

A nap további része szokatlanul nagyszerűen telt, annak ellenére is, hogy a túrák alkalmával a fiú kezdetben eléggé fázott. Egy idő után megtanulta, hogy a legjobb ötlet tempósan menni a többiek után, és gondolkodás helyett az elhangzott információkra koncentrálni; így egyrészt kevésbé fog fázni, másrészt talán nem csak kosz fog ráragadni az elkövetkezendő pár napban. A délelőtt folyamán farkasokat figyeltek meg a havas pusztaságban – Nick persze előadta az összes vicces, vagy morbid történetét, amit eddig a munkája során a farkasokkal és a látogatókkal tapasztalt. Azt állította, hogy egyszer tanúja volt annak, hogy egy huszonéves nő kis híján elvesztette a lábát, amikor pár gyerek eldühített egy anyafarkast, és az rátámadt a látogatókra. Odüsszeusz szüntelen csak vigyorgott mellette. Nem csoda, hogy haverok vagytok, gondolta keserű szájízzel Diomédész, ugyanolyan szar humorotok van. Hogy lehet ilyen meséket kitalálni?

A meglehetősen egyszerű, de bőséges ebéd után a csapat újra felkerekedett. Diomédész immár nem egyedül nézelődött, hiszen a kisbuszokból való leszállás után Helené ügyesen lemaradt a beszélgető Párisztól és Aeneasztól. A lány rendkívül gyönyörűen festett vastag, sötétkék sapkájában, és szintén sötétkék sáljában – mikor ezt Diomédész megjegyezte neki, Helené csak legyintett.
- Pedig tényleg nagyon jól áll neked a kék. Kiemeli a szép, fekete hajadat. – Hektor mosolygott; a két barát észre sem vette, hogy a fiú és barátnője egy ideje azon igyekszenek, hogy melléjük zárkózzanak. Helené, amint a kollégista fiú mellé ért, mélyen elpirult, és lehajtotta a fejét. Mindeközben Andromakhé is rákontrázott:
- Meg ez a fazon is szuper! Megkérdezhetem, hogy merre lehet ilyet venni? Olyan régóta keresek hasonlót.
- Amazonon rendeltem a kesztyűkkel együtt. – Helené hangja alig volt hallható. Diomédész látta, hogy mindent csinál, csak ne kelljen Hektor szemébe néznie; annak a Hektornak a szemébe, aki az imént éppen megdicsérte az öltözködését. És a szép haját. Diomédész kicsit sajnálta Helenét, de hamarosan mind a négyük figyelmét elterelte a lélegzetelállító látvány: előttük nem sokkal hatalmas, barnás-fehéres színezetű kráterféleségek tűntek fel. Ezek a kráterek egészen magasra nyúltak, és szintenként más-más formájuk volt. A víz úgy csobogott le rajtuk, hangtalanul és gyönyörűen, akár egy kisebb vízesésen. Ahogy a diákok körbenéztek, kelet és nyugat felől is hasonló képződmények vették őket körül; észak felé a sápadt tájat, és az előtte húzódó Mount Everts hegyláncot keskeny folyó választotta ketté. Az ormok még innen távolról is fenségesnek és túlontúl meredeknek tűntek – Diomédész egyből beleszeretett a látványba.
- Figyelem! – kiáltotta Odüsszeusz jó hangosan, hogy lehetőleg mindenki felfigyeljen rá. Ennek meg is lett a hatása; mire Diomédész észbekapott, diáktársaival mind ott tömörültek a korlátnál, Láertiádész körül. – Meg tudja valaki mondani, hogy miből vannak ezek a teraszok? Ne feledjétek, aki három kérdésre jól válaszol, ötöst kap.
Láthatóan többen elgondolkodtak a látottakon; végül Helené nyújtotta fel a kezét elsőnek.
- Mészkő? A fehér szín alapján ez lenne az első tippem.
- Nagyon jó, Helené – mosolyodott el szélesen és jókedvűen a férfi. Diomédésznek ekkor akaratlanul is eszébe jutott az, hogy nem bánta, hogy Nick már nem tartott velük a délután. – Tudományos nevén hívhatjuk travertínónak is, vagy akár édesvízi mészkőnek. A lényege, hogy a lefolyó víz feloldja a kalcium karbonátot, és ekkor szén-dioxid csapódik ki. A kalcium karbonát aztán folyik tovább, és végül új travertínót alakít ki. Ez egyébként pont olyan, mint egy barlang belseje kifordítva.
- És mik azok a barnás csíkok? – érdeklődött Patroklosz is. Diomédész még a nap folyamán nem találkozott vele, de most, hogy így jobban megnézte őt, nagyon szórakoztatónak találta a barna fülmelegítőjét. Mondjuk a mellette nézelődő Akhilleusznak is hasonló volt, csak szürkében; talán együtt vették.
- Termofil élőlények – válaszolta készségesen a férfi -, vagyis hőkedvelő baktériumok. Egyébként ezek a képződmények már nagyon régóta itt vannak, vulkanikus erők felszíni eredményei. A park ezen területén rengeteg melegvizű forrás is található… ha alaposan megnéztük a környező teraszokat, talán a végén még belefér egy hőforrás is. Ha nem… holnap is lesz nap, ugye?


Miközben mindenki azzal foglalkozott, hogy a lehető legjobb szögből fényképezze le a mészkőteraszokat, Diomédész – maga sem tudta volna megmagyarázni, miért – úgy érezte, hogy egyáltalán nincs szíve ezt a képet megörökíteni az instagram közössége számára. Igaz, volt már korábban kisebb nemzeti parkokban, osztálykiránduláson, látott tehát épp elég pusztaságot, völgyet és hegyet. Azonban ahogy a fiú előrement, és nekitámaszkodott a képződményeket tőlük elválasztó korlátnak, önkéntelenül is csak az járt a fejében: ezért akarom én is bejárni a földet. Ha nem érzett volna valami furcsa, földfeletti elragadtatást abban a pillanatban, valószínűleg nevetett volna magán. Így azonban nem tudott mást tenni, csak némán élvezte a helyzetet: a jeges szellő borzolását az arcán, a korlát hidegségét az ujjai alatt, szeme előtt pedig a túlságosan magas és félelmetes travertínó teraszokat. Rettentő kicsinek érezte magát hirtelen.

- Ó, mit nem adnék most egy szál cigiért.
Aigialeia kesernyés hangja zökkentette vissza a fiút a valóságba. Diomédész ekkor vette csak észre, hogy a többiek már nem körülötte nyüzsögnek, hanem úgy ötven méterre tőle igyekeznek valamiféle félkör alakzatba beállni. Talán csoportkép készül.
- Nem hoztál? – érdeklődött Diomédész semleges hangnemben. – Nálam van a hotelben. Ha estefelé átjössz, tudok adni. A huszonhármas szobában vagyok.
Aigialeia nagyon élesen felnevetett. Mikor Diomédész legelőször találkozott a lánnyal, és az „véletlenül” az ő pólójára öntötte a kávéját, idegesítette őt ez a kissé idétlen kacaj. Azóta már valamivel jobban ismerte osztálytársát, és rájött arra, hogy Aigialeia egyáltalán nem olyan kis butuska, mint amilyennek tűnik. (Annak ellenére sem, hogy sosem fogta fel Diomédész egészen nyilvánvaló visszautasítását. A lány mindig talált valamilyen kreatív, vagy kevésbé kreatív módot, amivel újrapróbálkozhatott – Diomédészt pedig lassan már nem idegesítette a lány közeledése, hanem inkább szórakoztatta. Kíváncsi volt, hogyan csap le legközelebb; hiszen kettejük között ez a játék már szeptember óta zajlott, azt gondolta, érdemes kivárni a végét.)
- Cseles vagy, Diomédész Tüdeidész. Nagyon cseles – A lány tündérien elmosolyodott, ahogy Diomédészre nézett.  – Így akarsz felcsábítani a szobádba? Pedig tudhatnád, hogy én erkölcsös lány vagyok. Nem fekszem össze csak úgy akárkivel, engem elsősorban a párkapcsolat érdekel.
Most Diomédészen volt a sor, hogy kissé gúnyosan mosolyra görbüljön a szája.
- Hogyne, tudom én azt. Biztos azért nyomulsz hónapok óta, mert annyira nem akarod rám vetni magad. Csak azt nem tudom elképzelni, milyen lenne, ha még erkölcstelen is lennél.
Aigialeia a szemeit forgatta, de a mosoly leolvadt az arcáról; Diomédész talán soha nem látta még őt ilyen komolynak.
- Én nem vetem rá magam senkire. – A lány határozottan zsebre vágta a kezét. – Olyan nagy baj, hogy akarok magamnak egy normális pasit, aki tudja, mit akar? Nem is értem, miért vagy úgy oda. Nem vagyok neked elég csinos? Jó, talán az alkatom kicsit törékenyebb, de nem tehetek róla. Eddig bárkivel is kavartam, senki nem panaszkodott.
- Jó nekik. Engem továbbra sem érdekelsz.
A lány összecsücsörítette az ajkait.
- Hmm. Nem hittem volna, hogy ennyire csúnya vagyok. – Aztán kissé színpadiasan felsóhajtott. -  Még Briszéisznek is előbb sikerült téged elcsábítania, mint nekem, pedig hát ahogy ő kinéz… nem tudom, kinek hiányzik az ágyban az a sok hurka.
Diomédész jó hangulata a pillanat tört része alatt elpárolgott. Bár valójában testileg rendkívül vonzónak találta a nagy szemű és kislányos testű Aigialeiát, most újra emlékeztetni tudta magát arra, hogy miért is ódzkodott eddig osztálytársa figyelmétől; a srác annyira mérges volt, hogy szemei szinte szikrákat szórtak a lányra.
- Hogy te mekkora egy seggfej vagy.
- De akkor sem fér a fejembe. Lehetséges, hogy ennyire nincs ízlésed? – tűnődött a lány hangosan. – Vagy akár az is lehet, hogy Dolónéknak van igaza, és meleg vagy. Ezt terjesztik rólad a suliban, ugye tudod? Hogy csak alibiből mondod, hogy tetszenek a lányok, de közben a pasikra gerjedsz. Ezért is lógsz annyit Helenével, mert te vagy a meleg legjobb barátja.
A srác erre már komolyan csak pislogni tudott, annyira nem tudott mit kezdeni az információkkal. Azon gondolkodott, hogy megsértse-e Aigialeiát, bedobja-e esetleg a korlát mögé, vagy simán csak tekerje ki a nyakát. Életemben nem találkoztam még olyan csajjal, aki ilyen rövid idő alatt így fel tud húzni.
- Nem vagyok meleg. – Diomédész már nem is sóhajott. A vállát sem vonogatta. Egyszerűen elege volt már ebből az unalomig ismételgetett mondatból.
Aigialeia erre kissé közelebb húzódott a fiúhoz, és incselkedően felnézett rá a nagy, kék szemeivel.
- Akkor miért nincs barátnőd?
- Mert nem akarom lekötni magam. – A srác hirtelen feleszmélt, és lenézően, undorodva fordult a lány felé. – De mi a francnak magyarázkodok én egyáltalán neked? Rohadtul semmi közöd nincs ahhoz, hogy miért nincs barátnőm.
A lány éppen válaszolni akart, mikor több osztálytársuk odakiáltott hozzájuk, hogy siessenek, mert csoportképet terveznek készíteni. Ahogy Diomédészék odaértek a többiekhez, a srác észrevette, hogy a fényképezőgépet tartó Odüsszeusz tekintete elég bosszús; a férfi nyilván végig figyelte őket a szeme sarkából.  Ez kicsit rossz érzéssel töltötte el a fiút, de ennek ellenére nem szólt semmit.
Beletelt jó pár kattintásba, mire mindenki képes volt kacsintás nélkül a felvételbe nézni, de végül sikerült néhány vállalható fotót összehozniuk a suli facebook oldalára. Diomédész egyik képen sem mosolygott.

×××

- Nem fogom kibírni négy napig csoki nélkül.
- Helené, negyed tizenkettő van. Nem lehetne ezt inkább holnap reggel megbeszélni?
Helené kissé idegesen rótta a köröket a szobában, és Diomédész szinte beleszédült, ahogy figyelte a lányt. Aeneasz már jó ideje nem figyelt; hason fekve aludt az ágyán, furcsán kicsavarodott pózban. Kicsit horkolt is. Diomédész irigyelte, hogy a másik égő villannyal és hangos beszéd mellett is el tud szenderedni – ő elég rossz alvó volt ugyanis, és gyakran felébredt hajnalban akár olyan apró neszekre, minthogy Batman felugrott az ágyára, vagy odakint kicsit erősebben fújt a szél. Gyanította, hogy Aeneasz a kollégiumban már hozzászokott mindenféle zajhoz, és ezért nem zavarja Helené hangos járkálása.
- Ráadásul Párisz elfelejtett fogkefét hozni – suttogta a lány. – Andromakhé meg gumicukrot szeretne venni. Biztos lenne rá igény, hogy holnap tartsunk egy nagybevásárlást valahol, csak rá kellene venni a tanárokat, hogy elengedjenek minket.
- Reggel biztos nem fog menni, korán elindulunk gejzíreket nézni. Délután meg fakultatív program van… te úgyis Láertiádésszel tartasz, nem? Mielőtt elmentek fürödni, meglátogathatnátok egy boltot.
Helené úgy nézett Diomédészre, mint a középkori papok nézhettek az eretnekekre, amikor azok tanúbizonyságot tettek arról, hogy hitetlenek.
- Persze, hogy a többiek mind engem hibáztassanak… szerinted miért szinte csak lányok iratkoztak fel a termálvizes lubickolásra? Senki nem látta még az osztályból Mr. Láertiádészt félmeztelenül. Nem mehet el az idő boltba mászkálással.
Diomédész nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
- Jól van, akkor elmenjünk mi ketten? Mondjuk holnap kicsit hamarabb elszabadulunk ebéd előtt… úgyis mindegyik gejzír egyforma. Reggelinél körbemegyünk és összeírjuk, kinek mi kell. Meg szólunk a tanároknak is, hogy ezt tervezzük. Repesni fognak az örömtől.
Helené mosolya olyan gyönyörű volt, hogy álmodni se lehetne szebbet.
- De legalább végre eljutunk egy boltba. A csokihoz képest másodlagos, de látod, a kék körömlakkom is lassan kezd lepattogzani. – A lány mindkét kezét odadugta Diomédész orra alá. – A körömlakklemosómat meg kivetették a reptéren, túl nagy volt. Jó lenne a kezemet is rendbe hozni.
 Diomédésznek eszébe jutott az Aigialeiával folytatott beszélgetése – különösen a „meleg legjobb barát” rész. Igaz, Helené viszonylag sokszor kérte ki a tanácsát ruhákkal és sminkkel kapcsolatban, de Diomédész ilyenkor szerette azt gondolni, hogy a lány azért csinálja ezt, mert kíváncsi egy olyan srác véleményére, aki igenis megnézi a nőket az utcán. Ezidáig meg sem fordult a fejében, hogy Helené esetleg nem tekinti igazi férfinak őt, és azért beszél előtte lányos dolgokról… végül is ott volt az a fiaskó is, amikor az osztálytársa mindenki előtt coming outolta őt. Semmit nem lehet biztosan tudni, és Aigialeia már elültette a bogarat a fiú fülében.

Tüdeidész beharapta az ajkait. Ügyetlenül ejtette ki a szavakat, és úgy érezte, mintha minden egyes hangért külön meg kellene küzdenie.
- Amúgy…  - Itt köhintett, és úgy döntött, leül az ágyra. – Helené, ugye tudod, hogy én nem vagyok meleg?
A lány értetlenkedve pislogott pár másodpercig.
- Hogy… tessék? – Kissé megrázta a fejét. – Nem, persze, hogy nem vagy meleg.
- Ez nem hangzott túl meggyőzően – állította Diomédész, Helené pedig látszólag azt sem tudta hirtelen, hogy mit reagáljon.
- Ez még mindig a múltkori ügy miatt van? Azt hittem, azon már túl vagyunk. Nem is értem, miért hoznád fel meg…
- Aigialeiával beszélgettem ma – vágott közbe Diomédész udvariatlanul. Túlságosan sebezhetőnek érezte magát, így összefonta maga előtt a karjait. – Mindenki azt beszéli, hogy én a te „meleg legjobb barátod” vagyok. Mert tudod, van ez az undorító sztereotípia. Hogy a meleg srácok mind lányosak, ezért imádnak divatról meg arcpakolásról meg hasonló szarságokról beszélgetni. Velem kapcsolatban ugye nem gondolsz ilyeneket?
Diomédész nem tudta eldönteni a lány arckifejezése alapján, hogy Helené megsértődött, vagy csak azt próbálja leplezni, hogy valójában nagyon is úgy gondolja a dolgokat, ahogy Diomédész állította.
- Hogy juthat eszedbe ilyesmi? – háborodott fel, miközben leült a srác mellé az ágyra. – Szerinted én lenézlek téged azért, amilyen vagy? Tudtommal a beszélgetéseink nagy része nem abból áll, hogy divattanácsokat osztogatunk egymásnak. Igen, szeretek sminkelni, meg öltözködni, és kikérem néha a véleményedet. Jobb lenne, ha nem tenném?
- Nem erről van szó. Csak elmondtam, hogy zavarna, ha nem tekintenél annak, ami vagyok. – Diomédész nagyot sóhajtott, majd egyenesen a mellette ülő Helené szemébe nézett. Suttogni kezdett. -  Nem csak a férfiakat szeretem. Be tudom neked bizonyítani, ugye tudod? – Diomédész látványosan végigmérte a lányt. – Biztos vagyok olyan jó, mint Párisz vagy Meneláosz.
Helené egy darabig mélyen hallgatott. Diomédész egészen közel ült hozzá, így láthatta azt is, amit nagyon nem akart látni: a lány szeme sarkaiban apró könnycseppek jelentek meg.
- Te megzakkantál. – A lány lehajtotta a fejéh, hogy kiengedett fürtjei eltakarják az arcát.
A következő pillanatban Helené kisietett a szobából, és Diomédész egyedül maradt.


×××

Túl sokáig azonban képtelen volt elviselni a semmittevést. Dühös volt Aigialeiára, dühös volt Helenére, és dühös volt saját magára is; bár ez utóbbit ő maga sem értette. Ahelyett, hogy megpróbálta volna kibogozni a dolgokat, úgy döntött, inkább hagyja a gondolkodást a fenébe – hiszen már éjfél is elmúlt, és nagyon fáradt volt. Holnap talán jobban megértem, mi a franc is történt az előbb. Nem volt más vágya, csak elszívni egy szál cigit, lezuhanyozni és aludni.
A cigivel azonban adódtak problémák. A szobához nem volt terasz, és bár a hotel földszintjén volt egy dohányzásra kijelölt terület, nem biztos hogy egy sulis kiránduláson éppen azt kellene használnia. Mikor előző iskoláiban kirándulni vitték őket, mindig Diomédész volt az, akinek a segítségével az osztály keménymagja kiszökött este inni meg füves cigizni; igaz, ezt általában olyan helyeken tették, ahol nem mínusz huszonöt fok a kinti hőmérséklet.
Csak elszívok egy cigit, és jövök is vissza. Tíz perc az egész, addig csak kibírom kabátban?


A srác tehát gyorsan felöltözött; kifelé menet még leellenőrizte, hogy Aeneasz biztosan alszik-e, majd lekapcsolta a villanyt, és becsukta maga után az ajtót. Miután végighaladt a rendkívül hosszú folyosón, éppen fordult volna be a lépcsőn, amikor hangos, nagyon ismerős nevetést hallott lentről. Már nem tudott elég gyorsan reagálni, így a következő pillanatban szembetalálta magát Meneláosz Átreidésszel – a férfit talán még soha nem látta ilyen jókedvűnek, széles mosoly ült az ajkain egészen addig, amíg meg nem látta a diákot. Alig pár másodperccel később Láertiádész is megjelent mögötte, Diomédész nagy meglepetésére sörös flakonnal a kezében. Amikor meglátta Diomédészt, teljesen lefagyott; Meneláosz tette fel tehát az első kérdést:


- Diomédész, maga meg hova megy?
- Csak gondoltam… - A fiú nagy levegőt vett, miközben megvakarta a tarkóját. – Veszek egy kólát a lenti automatából.
- Kabátban?
Diomédész Odüsszeusz szemébe nézett. Meglepte, hogy a férfi – szokásához híven – végig állja a tekintetét. Kár, hogy Diomédész egyéb reakciót nem tud leolvasni a mimikáiról.
A kérdésre válaszul a srác egy hanyag vállvonással felelt.
 - És szívok egy kis friss levegőt az odakint. – Felhorkant. – Az csak nem tilos tán?
Meneláosz kissé bugyután, tanácstalanul Odüsszeuszra nézett. Amaz csak a szemeit forgatta, majd egyik kezét – amelyik szabad volt – a derekára tette.
- Ilyen későn és őrizetlenül igen. Mi felelünk érted, amíg itt vagy – hangsúlyozta a férfi rendkívül komoly és kimért hangon. – Hallottad, mikor ma Nick arról mesélt, hogy a farkasok idáig is gyakran elmerészkednek éjjel. Az egyéb vadállatokról nem beszélve… mit mondunk majd a szüleidnek, ha bajod esik?
- Nem tervezek messzire menni – vágott vissza Diomédész. – Csak pár méterre a bejárattól. És amúgy a felelősségről aztán pont ne papoljon nekem az, aki alkoholt iszik iskolai kiránduláson, tanár létére. Amilyen jó hangulatban jöttek fel az előbb, gondolom, nem ez az első doboz. 

Odüsszeusz láthatóan nagyon mondani akart valami, de végül úgy döntött, nem teszi; látványosan visszanyelte a dühét, és a földre szegezte a tekintetét. A szintén zavart Meneláosz vörösödő arccal sziszegte Odüsszeusz felé:
- Mondtam, hogy ne hozd fel a maradékot! Miért nem tudtad odalent meginni?
- Jó. – A férfi a fogai közt szűrte a szót. Mélyen beszívta a levegőt, majd a lehető legsármosabb mosolyát elővéve Diomédészre nézett. Furcsa volt, hogy az ital éppen visszafogta a dühét, nem elősegítette. – Diomédésznek igaza van. Ha már egyszer mi is megszegtük a szabályokat, igazán kivételt tehetünk vele is. Szerintem engedjük ki levegőzni, de ne egyedül.
- Én szívesen kimegyek vele – ajánlkozott Meneláosz jóhiszeműen.
- Hagyd csak.
De a férfi tovább erősködött.
- Tényleg szívesen megyek… nekem sem ártana egy kis friss levegő, ma délután úgyis olyan dohszaga volt a szobámnak, meg egyébként…
- Meneláosz! – Odüsszeusz erőteljes hangjára a férfi elhallgatott. Pár pillanatig némán pislogtak egymásra; Diomédészt rendkívül szórakoztatta a jelenet. – Majd én elkísérem őt.


Odüsszeusz némán megmászta a maradék lépcsőfokokat, majd bement a lépcső melletti első ajtón; Diomédész tudta, hogy az az ő szobája, nyilván a kabátjáért ment. Amíg a földrajztanár vissza nem tért, csend borult Átreidészra és Tüdeidészre; ez előbbi nyilván még mindig azon gondolkodott, hogy milyen kellemetlen is, hogy őt és Odüsszeuszt iváson kapta az egyik diák. Diomédészt éppen teljesen hidegen hagyta az ivós dolog, azt viszont furcsállta, hogy Odüsszeusz önként így rámozdult arra a lehetőségre, hogy ketten kimenjenek „levegőzni”. Eddig a kirándulás alatt is igyekeztek távolságot tartani egymástól, most mire ez a hirtelen közeledés? A srácnak ideje sem volt kitalálni, mit tegyen, Odüsszeusz már vissza is ért, Meneláosz pedig tőlük elköszönve a saját szobája felé vette az irányt.

Amíg Láertiádész, és a mögötte kullogó Tüdeidész lefelé mentek a lépcsőn, végig csendben voltak. Akkor is, amikor a lobbin és a báron keresztül eljutottak a szálloda egyik mellékkijáratáig: volt kint néhány szép, míves vaspántokkal kidolgozott fapad, de a havazás miatt a hotel dolgozói már korábban letakarták. Szerencsére ember a környéken sem volt: Diomédész tehát elsétált néhány métert az ajtótól, miközben mélyen beszívta a jeges, hajnali levegőt. A kinti villany sárgás fényében lehetett látni valamit a hotelt körülölelő havas hegycsúcsokról, de a leginkább szemkápráztató látvány a csillagos égbolt volt. Amíg Odüsszeusz csendben a csillagokat nézte (időnként kortyolgatva egyet a maradék söréből), Diomédész gondolt egyet, és egy merész mozdulattal elővette a cigit a kabátzsebéből. Az ujjai nagyon fáztak, így a jobb kezére felvette a vékony kesztyűjét, és a másikkal próbálta meggyújtani a szálat. 

- Te aztán tényleg nem vagy szégyellős.
Odüsszeusz hangja valamiért egyáltalán nem hatott korholásnak. Diomédész visszanézett a férfira, immár cigarettával az ajkai között. Mélyen beszívta a füstöt.
- Erre csak most jött rá? – Lágyan nevetett. – Mondjuk, legalább rájött. Maga előtt Meneláosznál próbálkoztam, de bármit csináltam, sosem volt hajlandó felfogni, hogy flörtölök vele.
Odüsszeusz jól láthatóan meghökkent.
- Hát igen, Meneláosz mindig is ilyen volt, neked viszont… ez az új hobbid? Hogy végig próbálkozol az összes tanárodnál?
- Csak a jóképűeknél. – Diomédész későn döbbent rá, hogy ennek a mondatnak nem kellett volna elhangoznia. Pont néhány napja emlegette fel a földrajztanárnak, hogy még mindig haragszik rá, most meg jóképűnek nevezi? Ez a következetlenség nagyon nem volt jó taktika. Visszaszívni azonban már nem tudta – így feszülten várta az eredményt.
Odüsszeusz nem vigyorgott úgy, ahogy várta volna. Csak egy apró kis mosolyt engedett el az ajkai szélén. Diomédész nem tudott nem arra gondolni, hogy milyen lenne éppen ott megcsókolni őt.
- Tudom, hogy tartozom még neked egy bocsánatkéréssel. – Diomédész felkapta a fejét. Mindenre számított, csak erre nem.
- Had halljam.
Odüsszeusz nagyot sóhajtott. A biztonság kedvéért belekortyolt a sörbe, mielőtt elkezdte volna a mondanivalóját. Látszólag még így, alkohollal is nehezére esett őszintének lennie.
- Túl durva voltam, beismerem. Bár mindazt, amit akkor mondtam, most is fenntartom, olyan hangnemet ütöttem meg veled szemben, amit nem engedhettem volna meg magamnak. Sem mint tanár, sem mint ember. Ne haragudj, ha megbántottalak. Csak azt szerettem volna elérni, hogy távol tartsalak magamtól… hirtelen az tűnt a legjobb ötletnek, ha kemény szavakat használok. Reméltem, hogy ettől megundorodsz tőlem, és eszedbe sem jut még egyszer közeledni felém.
Diomédész hallgatott. Ez már valamennyire igazság volt – látta a férfi szemében. De nem a teljes igazság. Nem az, amit hallani akart. Vagy amit – azt gondolta – hallani fog.
- Tudja, mi a kibaszott nagy baj magával? – kérdezte elszorult torokkal. Érezte, hogy gombóc nő a torkában, de azt nem értette, miért. Beleszívott a cigibe. – Hogy állandóan hazudik. Éjjel-nappal. És mindenkit manipulál. Hogy bír éjszaka elaludni?
- Én nem hazudok – mondta a férfi szemrebbenés nélkül.
Diomédész gúnyosan felnevetett.
- Látja, most is hazudik. – Egyik kezét zsebrevágta, már szinte fájt a hideg. Odüsszeusz továbbra is csak a fejét rázta, mintha ártatlan lenne. Diomédész utálta, hogy úgy érzi: nem tudja utálni őt. Egyszerűen képtelen rá. Ha Odüsszeusz valami csoda folytán itt helyben leteperné, nekinyomná a falnak, és ott csókolná, ahol éri, eszébe sem jutna tiltakozni; legfeljebb talán azt jegyezné meg, hogy jobb lenne ezt a szobában lerendezni, amilyen hideg van. Minden büszkeségemet el tudnám dobni érte? Normális vagyok én? Egész biztosan nem vagyok normális.

Odüsszeusz többet nem szólalt meg; a tekintete visszafordult az ég felé, és hagyta, hogy Diomédész elszívja az egy szál cigijét. Mikor a fiú végzett, anélkül, hogy megbeszélték volna, mindketten elindultak vissza, a hotelbe. Ezúttal Diomédész ment elől. Ahogy azonban felment a lépcsőn az első emeletre, nem haladt tovább az első szobánál: bevárta Láertiádészt. Odüsszeusz már az egyik kezével vette elő a belépő kártyáját, mikor Diomédész váratlanul megszólalt:
- Ευχαριστώ.* - Odüsszeusz a fiú felé fordult, aki vészesen közeledett felé. A férfi nehezen nyelt egyet. Diomédész látta, hogy az ő ajkait nézi. – Már a bocsánatkérést. Nem mondom, hogy kvittek vagyunk, de megteszi.
- Nem lett volna értelme, hogy tovább haragudj rám.
Egészen közelről farkasszemet néztek. A fiú látta Láertiádész szemében, hogy az éppen nagyon gyenge pillanatában van: vagy a fáradtságtól, vagy az alkoholtól, de nem olyan határozottan elutasító, mint eddig. Pillanatnyi hezitáció nélkül a srác a férfi arca mellé hajolt, olyan közel, hogy bőrük szinte összeért. Diomédész érezte Odüsszeusz szapora, ziháló levegővételeit, és a testének a melegét is. Rettentően nehezére esett, hogy visszafogja magát.
- Most nem utasítanál el, ugye? – Diomédész nagyon halkan, édesen nevetett. Ajkait a férfi arcán súrolta, lassú és elhúzott mozdulatokkal. Odüsszeusz bőrének illata egészen elképesztő volt: savanykás és rettentő férfias. Legszívesebben teljes erejével belekapaszkodott volna a másik ingjébe, és egészen közel préselte volna magát hozzá, hogy aztán az sose tudja majd kiverni őt a fejéből. Minden idegszála megfeszült, ahogy tudatosította: tartania kell magát. – Megcsókolhatnálak, és egy szavad se lenne. Te lennél az első, aki behúznál magad után a szobába. Izgat, hogy előtted nem voltam pasival, ugye? – Diomédész felcsúsztatta kezeit a férfi vállára. Közben a fülébe is suttogott. – Tudom, hogy izgat. Te lennél például az első, akit leszopok. Örülnél neki, Odüsszeusz? Letérdelek, ha akarod. Most, rögtön.
- Nem fogod megtenni.
Diomédész mosolygott. Kissé elhúzódott a férfitól, hogy láthassa annak zavart arcát. Odüsszeusz Láertiádész tekintete túlságosan szép volt, hogy igaz legyen.
- Miért nem?
- Mert ismerlek. – A férfi lesütötte a szemét. – Már megittam pár dobozzal. Ez így túl könnyű terep, nem tetszik neked.
Diomédész a pillanat tört része alatt elhúzódott, majd széles, csibészes vigyor ült ki a szájára.
- Rendben, igazad van. Akkor holnap ilyenkor visszajövök.
Ezzel el is indult a szobája felé.




_______________________________________________________________
                                                         
* Köszönöm.

2 komment:

  1. Omg!!! Már vártam, hogy a meleg besztfrend téma előjöjjön, mondjuk, nem pont ilyen szomorúan, remélem, majd kibékülnek :( Nagyon tetszett ez a rész is, kár, hogy túl gyorsan elolvastam :D Várom a következőt!!! Egyébként van esetleg valami business emailcímed, vagy ilyesmi? Csak mert megihletett ez a fic, ha szeretnéd, szívesen elküldöm :) -Fanni (Diomédész meg Odüsszeusz shipneve vajon Diosszeusz vagy Odümédész?)

    VálaszTörlés
  2. Szia! Haha, hát igen, mondjuk tényleg nem a legjobb pillanatkor került elő ez a dolog. De a következő fejezetben megint foglalkozni fognak a témával, remélem attól majd jobban felvidulsz :D Köszi amúgy, továbbra is eszméletlen sokat jelentenek az ilyen kommentek,mikor írjátok, hogy szeretitek és várjátok az új fejezeteket <3
    A te ficedet pedig nagyon-nagyon várom *-* E-mail címem: stanci.anna@gmail.com. (Business cím még nincs, ezt 12 éves korom óta használom, de legalább nem felejtem el XD)

    VálaszTörlés

 
Design by Casandra Krammer