2019. január 24., csütörtök

Tücsökzene 8. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk
Párosítás: Boka/Csele
Korhatár: 12
Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom:
 
I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?




- Csak ideiglenesen fogadtam be. Amíg Ernőt vissza nem irányítják a gyengélkedőbe. 

Csabi a kezeit tördelte, és bár a tiszti kavernában lévő ágyán ült, lábaival idegesen dobolt a padlón. Talán nem is figyelt arra, amit mondott. A mellette ülő Bokát sem érdekelte túlságosan a macska sorsa; bár nagyon szerette az állatokat, és igazán édes volt a bekötözött lábú, sarokban falatozó cica, sokkal fontosabb volt most Áts Feri érkezése. Tűzszünetben hiába reménykedtek már igazán régóta; nemrég azonban újabb csapatot irányítottak át Doberdóra, így a legfáradtabb, legelcsüggedtebb katonákat (mint például Csele egységét, akik két hete szünet nélkül küzdöttek) egy napra leengedték pihenni. Boka ezért úgy döntött, hogy - mások előtt mint a főhadnagy legügyesebb, legrátermettebb beosztottja - bevárja az új honvéd érkezését felettesével együtt. 

- Weisz nem fogja engedni Ernőnek, hogy a gyengélkedőbe vigye a macskát. Megmondta.
Csele szomorúan csóválta a fejét.
- Hát azt nagyon sajnálnám, mert én sem tarthatom meg sokáig. Többen szóltak már érte a feletteseim közül. Pedig Hektor igazán kedves cica, nem bánt senkit.
- Már neve is van?
- Ernő nevezte el - vallotta be a fiú. - Azt mondta, volt otthon egy korcs, fekete kutyájuk, az volt a Hektor. Meghalt, mikor Nemecsek kicsi volt. Valamiért most meglátta azt a szerencsétlent ebben a viharvert jószágban is.
Boka - bár még mindig ideges volt - kuncogott kicsit. 
- Éppen Hektor. - Felnézett a kaverna plafonjára. - A hős, trójai hadvezér. Bárcsak kiállíthatnánk ezt a macskát a lövészárok elé, hogy megvédjen mindenkit!
Csaba szintén nevetett, és önkéntelenül is megsimította János karját. 
- Nem lenne rossz, az biztos. Egy egyenruhás, puskás cica az olaszok ellen... vicces gondolat. Bár nem sok hasznát vennénk, ha megölné az ellenséges hadvezér legjobb barátját, aztán az lemészárolna minket egytől egyig. 

Az eposzi utalásra János szélesen elmosolyodott, és mélyen Csaba szemébe nézett. Jó ég, mennyire művelt és okos ez a fiú, és mennyire meg tudják érteni egymást mélyebb szinten is... hihetetlen, hogy hetek óta még csak nem is csókolóztak. János, bár borzalmasan hiányzott neki Csabi érintése, tiszteletben tartotta annak döntését, és valahol mélyen meg is értette azt. Ő sem akarna osztozkodni senkin, nem viselné el a büszkesége.

Azonban ez az idilli, meghitt pillanat sem tarthatott sokáig. Boka egyszer csak felnézett, és ott találta maguk előtt a - jól láthatóan teljesen lefagyott - Áts Ferit. A férfi lábai a földbe gyökereztek, ahogy elnézte a vaságyon ülő két katonatársát; Boka is annyira megzavarodott, hogy a szavai teljesen elakadtak, kicsit még el is vörösödött. Felállt viszont, és arrébb húzódott Csabától.
- Ön Áts Ferenc honvéd, ha jól sejtem. - Csele határozottan pattant fel a helyéről, és kinyújtotta a kezét a férfi felé. - Csele Csaba, főhadnagy.
- Tudom, ki maga.
Ideges, feszült csend állt be pár tizedmásodperc leforgása alatt. Boka oda akart menni Ferihez, hogy megölelje őt, de látta a férfi ellenséges szemein, hogy most az biztosan nem örülne ennek. Cselét is olyan haragos, gúnyos tekintettel mérte végig, hogy Boka szinte hallotta egykori kedvese gondolatait. Micsoda gigerli ez a főhadnagy, hát ez kell a Bokának? És nem is tudta hibáztatni Ferit ezért a pillanatnyi felszínességért, hiszen Csabi most tényleg teljes pompájában mutatkozott. Szép, díszes egyenruhát vett fel, valamennyire megmosdott, haját pedig (mely sokat nőtt a tetves incidens óta) igazán fessül igazította el. Rövid, de divatos frizurája sokkal komolyabb külsőt kölcsönzött neki, mint a göndör fürtök.

- Esetleg tudom, ki maga, főhadnagy úr.- Csabi felhúzta az orrát. - Csak emlékeztetném, hogy a felettese vagyok. Mától az én egységem tagja, és maradéktalan engedelmességgel tartozik nekem.
- Hogyne. - Itt Bokára nézett. - Tudom én, hol a helyem, főhadnagy úr. Még ha ez egyesekről nem is mondható el.
Boka homloka izzadt, ahogy körülnézett. Elég sok tiszt beszélgetett, vagy járt-kelt körülöttük, és nem lett volna jó egy perpatvar. 
- Feri. - János előrelépett, és a kezét nyújtotta barátjának. Az félrenézett. - Ne haragudj Csabára, kérlek. Ő intézte el, hogy velünk lehess.
Áts torkából apró, gúnyos kacaj tört ki.
- Tényleg? Mindig is a lövészárokban akartam kockáztatni az életemet, ahelyett, hogy békességben kábeleket javítgatok. - Itt hangsúlyosan Csaba szemébe nézett. - Köszönöm, főhadnagy úr. Lekötelez. 
- Egyedül Bokáért tettem - állította határozottan Csele. Közelebb lépett Átshoz, így a két férfi már alig pár lépés távolságnyira volt egymástól. - Hogy a... legjobb barátjával lehessen. Sokat mesélt magáról, higgye el. És egyébként is, én csak azt intéztem el, hogy a mi egységünkhöz helyezzék. Amúgy is a lövészárokba került volna, csak másokhoz. 
- Jobb lett volna. 
Csele - egészen nyilvánvalóan - elszámolt magában háromig. 
- János - fordult végül ellágyult tekintettel a fiú felé -, megmutatnád Áts honvédnek, hogy merre van a zászlóalj kavernája? Találjatok neki egy üres ágyat, és segíts neki lepakolni.
- Már voltam ott - vágta rá Feri egyből. - Nem kell segítség. További szép délutánt, Csele főhadnagy.
A férfi haptákba vágta magát, de sütött a szemeiből a düh és a megbántottság. Ezután gyorsan ki is viharzott a tiszti kavernából, János pedig rohant utána.

×××

Lihegve tudta csak utolérni.
- Feri, várj már! - János gyorsan elkapta Áts vállát, az pedig erre megtorpant. - Mondd, miért tettél úgy, mintha én ott sem lettem volna? Megértem, hogy haragszol rám, de azért ez mégiscsak túlzás. Őszinte voltam veled, és ezt kapom cserébe.
- Miért, mit vártál?! Hogy megtapsollak, amiért megcsaltál ezzel a kis kikent-kifent úrifiúval?
- Halkabban! - csitította Boka, ahogy zavartan körbekémlelt. A legtöbb katona a lövészárokban volt, ahol - idáig elhallatszódott - a sűrű puskaropogás szinte sosem szűnt. De azért korántsem volt üresnek mondható a tábor, nem lett volna jó felhívni magukra a figyelmet. - Figyelj, én mindennek ellenére borzasztóan örülök, hogy itt lehetsz velünk... velem. Mit meg nem adtunk volna azért régebben, hogy egy helyen szolgáljunk! Hogy tudjunk vigyázni egymásra.
- Vigyáztok ti egymásra a Cselével is éppen eleget.
- Nézd, az teljesen más, vele...
Áts olyan hirtelen csattant fel, hogy János szinte megijedt.
- Nincs kedvem titeket bámulni egész nap, nem érted? - Aztán kicsit megzabolázta a hangját. Komolyan belenézett a másik szemébe. - Igazán nagy gonoszság ez mindkettőtöktől. 
- De hát szakítottunk - erősködött János. - Nem vagyunk már együtt a Csabival. Soha nem is voltunk, igazából.
Áts gúnyosan nevetett.
- És ezt ő is tudja? - Boka hallgatott. - Egyébként is, lényegtelen. Engedelmeskedni fogok neki, persze, mert ez a dolgom. De attól még undorodom, ha rá kell néznem. Előbb is csak az járt a fejemben, hogy te meg ő...
- A lövészárokban majd nem lesz időd ilyen hülyeségeken elmélkedni.
Feri és János farkasszemet néztek. Boka nem tudott nem arra gondolni, hogy bárcsak meglágyíthatná ezt a mérges, kiábrándult arcot egy csókkal. 
- Jó volt vele? - suttogta Feri. Mikor Boka nem válaszolt, rekedt hangon ismételte. - Jó volt vele az ágyban? Jobb, mint velem?
Bokában egy pillanatra benn rekedt a szó. Mit válaszolhatnék erre, úristen?
- Nem - mondta végül. - Nem jobb volt, csak más. 
Áts sokáig hallgatott. Aztán bólintott egyet, és sarkon fordult.

×××

Boka szíve majd megszakadt, hogy a két férfi, akiket teljes szívéből szeret, ennyire gyűlöli egymást. Ott harcolt mindkettő nem sokkal mellette a lövészárokban; Áts elsősorban a közelharcban volt jó, gyakran és szívesen nyomult előre a többiekkel, akár az első sorban is. Türelmes, bátor és erős katona volt, de éppen a jelenléte miatt már Csabinak sem volt megfelelő az, hogy néha-néha felnézzen, mi történik a harctéren. Nem, neki ott kellett lennie. Már csak nagyon ritkán járt le a tiszti kavernába, együtt aludt és étkezett a csapatával. A meggyógyult macskát is hamarosan felhozatta, és Hektor nagyon boldogan bújt oda egy-egy sebesült katonához, akiket Nemecsek olyan kitartóan gondozott a lövészárokban. Mindenki szerette őt, egy-egy rövidebb tűzszünet során pedig a honvédek sokszor játszottak vele, főleg azok, akiknél volt egy felesleges gombolyag spárga.
Ennek ellenére a tél, na meg a közelgő karácsony sokakat megviselt. Sok fiatal, tizennyolc körüli baka el-elpityeredett az otthonról érkező levelek hatására; de nem volt ez ritkaság az idősebbek közt sem. Boka most először kapott levelet édesanyjától - bár a nő tudott Feri és János kapcsoláról, és emiatt nem igazán volt beszélőviszonyban a fiával, azért a háború az ő anyai érzéseit is feléleszthette. Feri kivételével barátai sem akadtak, azokat is mind elmarta maga mellől akkor, amikor bevallotta nekik, hogy a férfiakat szereti. Nem bánta ő ezt, dehogy bánta. Áts bőven pótolt mindenkit. Most azonban, hogy új barátai lettek, sajnálta volna, ha őket is el kell veszítenie. Na de ugyan mit szólna az a harsány Csónakos, ha közölné vele, hogy Csabi neki nem a morfium miatt kellett, hanem mert fülig szerelmes belé? Vagy mit szólna a Nemecsek, ha megtudná, hogy Feri, akit közben annyira megkedvelt, János kedvese volt valamikor? Nem, nem lehet nekik erről beszélni.

- Nem megyünk le meglátogatni a Richtert meg a Kolnayt? - Nemecsek szipogva szorította magához a macskát, miközben hátát a kemény, köves lövészfal oldalának vetette. Vastag kabát volt rajta, Boka pedig már régen nem kérdezte a fiúktól, hogy honnan van. Érdekelte is őt; olyan vékony kis kabátkában, mint az övék volt, Ernő seperc alatt meghűlne. - Jaj, úgy aggódom értük. 
- Bármikor újra támadhatnak az olaszok - közölte Leszik, ahogy a kis Ernő vállára tette a kezét. - És a fiúknak amúgy sem lesz baja, már kezdenek kifelé jönni a járványból. Jobb, ha nem megyünk, nehogy mi is elkapjuk.
- Lesziknek igaza van - sóhajtotta Csele. - Miránk most itt van szükség.
Boka sűrűn bólogatott, fél szemével azonban a tőle több méterre eszegető Ferire nézett. Csónakos, aki most is igazán jó megfigyelő volt, követte a tekintetét.
- Min kaptatok össze? - Boka nem válaszolt. - Jaj már, látom, hogy van valami. A nagy harcok közepette nem kérdeztem rá, de azért...
- Nem érdekes. 
- Pedig én is rájöttem, hogy légy van a levesben - helyeselt Leszik, ahogy összenézett Csónakossal. - Gyerekkori legjobb barátok vagytok, de azóta, hogy Ferit idehelyezték, egy szót sem szóltok egymáshoz.
- Ha hagyom, hogy elterelje a figyelmem, könnyen pórul járhatok. Ez a front, nem pedig a sarki kocsma. 
Nemecsek a fejét csóválta.
- Hát szerintem barátkozni itt is fontos. - Itt elpirult. - Kell, hogy legyenek emberi kapcsolataink, még a háborúban is. Ha már lányok nincsenek itt...
- Mit tudsz te a lányokról, papuskám? - nevetett fel Csónakos, és kedvesen megsimogatta a zavart fiú feje búbját. Aztán megint Jánosra nézett. - Visszatérve a te ügyedre... nem kell szégyellni semmit, mi a barátaid vagyunk. Bármit elmondhatsz, azt is, ha valami... khm... ha valami magánéleti dolog húzódik a háttérben.
- Milyen magánéleti dologról beszélsz? - fakadt ki ingerülten Csele, mire mindenki (még Boka is) furcsán nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy feszélyezi a helyzet. Csónakos megvakarta az állát.
- Szerelemről. - Boka nem tehetett róla, de Csónakos felvetésére rögtön elfutotta a pír az arcát. - Ó, nahát, hogy beletrafáltam! Elszerette az a Feri a nődet, mi? Gondolom, eddig titkolta. Kinézem belőle, amilyen komor, mogorva fickó. 
- Velem nem mogorva - állította Nemecsek, Leszik viszont csak a szemét forgatta. 
- Akkor csak veled nem. Láttad volna, milyen hangnemben beszélt tegnap a főhadnagy úrral! Hihetetlen, mit meg nem enged magának az a nyavalyás. Ne izgulj, János, mi mind melletted vagyunk.
Csele felé sem pillantott, így János magára maradt.
- Köszönöm - emelte fel a fejét. - Rendesek vagytok, fiúk, hogy így megértetek. 

×××

Egyre csak telt az idő, a fiúk előtt pedig összemosódtak a napok. Boka és Feri alig szóltak egymáshoz, legfeljebb csak akkor, ha feltétlen szükséges volt; Jánosnak borzasztó rosszul esett a férfi hideg, idegen magatartása, de nem tudott tenni ellene. Még az is gyanús lett volna, ha félrehívja őt beszélgetni, elvégre mindenki egy helyen evett, aludt, harcolt. Csabi ugyan kedvesebb volt vele, és beszélgettek is gyakran, de ezek - legalábbis külső szemmel - baráti szóváltások voltak csak. Csele néha azért megsimította Boka karját, vagy vetett rá egy-egy merészebb pillantást; Jánosnak ezek mind egyértelmű jelek voltak. Sejtette, hogy a fiú szívesen kibékülne vele, ha úgy adódna, János azonban nem akart lépni. Úgy érezte, képtelen elengedni Ferit, de nem csaphatja be Csabát sem. Nem mondhatja, hogy most már csak ő kell neki, hiszen az nem volna igaz. Kettő közül kell választani? Hát nem választom egyiket sem. Megvagyok én magam is. Így a legtisztességesebb velük szemben.

Mindenesetre borzongató, szeles hideggel érkezett meg a Szenteste. Leszik, Csónakos és - a mostanában kicsit vidámabb - Kolnay a lövészárok tövében zsíroztak, Andris pedig szüntelen vigyorgással adta tudtára társainak, hogy mennyire jó érzés is minden kört megnyerni. Pali még kicsit sápadt volt, ahogy a nemrég kapott leveleit olvasgató Richter is; a két fiú pár napja jött csak fel a gyengélkedőről, és bár állítólag már jól voltak, kicsit köhögött még mindkettő. Nemecseknek a keze lilult a hidegtől, de tisztességes kesztyűt égen-földön nem lehetett találni sehol, így a katonák gyakran egymás kezét melegítették. 
- Köszönöm, János - sóhajtozott a kis szőke, ahogy elhúzta langyos tenyerét Boka tenyeréből. - Jaj, bárcsak otthon lehetnék már! Anyuka minden karácsonykor olyan isteni húslevest főz... szinte érzem az ízét a számban. De megenném most!
Több katona hallotta ezt, és búskomoran meredt maga elé.
- Az én mamám töltött káposztát szokott főzni - meséli Csele is. Aztán gyorsan kiigazította magát. - Mármint természetesen nem ő, a cselédünk. Maris krémest is tud, igazi francia krémest. Meg tudtam belőle enni régen egy tepsivel is.
- Milyen jó neked, főhadnagy úr! - köhintette Csónakos, bár némi gúny is játszott a hangjában. Éppen lapot osztott, de azért fél füllel odafigyelt a többiekre. - Minálunk nemhogy francia, semmilyen krémes nem szokott lenni. Néha kapunk a vidéki rokonainktól egy kis gyümölcsöt, akkor aztán van szilvás, almás sütemény. Jó cukrosan, úgy a finom. 
- Nálatok milyen a karácsony? Mit főz anyukád? - érdeklődött kedvesen Ernő, ahogy János felé fordult. Boka leszegte a tekintetét.
- Nos... már évek óta nem velük töltöm a karácsonyt, szóval nem tudom. Sajnos a szüleimmel nem igazán jövünk ki jól, mióta... elköltöztem. 
Ernő elszörnyedt.
- De hát az ünnep akkor is ünnep! 
- Nekem így is jó. - Boka ezt komolyan is gondolta. Évek óta kettesben töltötték az ünnepet Ferivel, és ilyenkor még azt a luxust is megengedték maguknak, hogy vendéglőből hozassák a töltött káposztát, meg mindkettőjük kedvencét, a diós bejglit. Szerényen ünnepeltek, de legalább szerették egymást. Ott voltak egymásnak. 
János egyszer csak azt vette észre, hogy vékony, de határozott kéz kulcsolódik a csuklójára.
- Remélem, a következő karácsonyt velünk töltöd - mosolyodott el a főhadnagy. - Szívesen látnálak vendégül.
Boka kissé elvörösödött erre, és csak remélni merte, hogy Ernő nem veszi észre zavarát. Csele egészen hosszan és mélyen nézett János szemébe, ettől pedig azt végigfutotta egy egészen kellemes hőhullám. Még a hidegben, a szélben is az járt csak a fejében, hogy milyen jó lenne ezt a fiút a karjaiba zárni így, mindenki előtt. Milyen jó lenne átölelni, megcirógatni az arcát, az állát, a nyakát... milyen jó lenne megízlelni az ajkait, finoman áttolni a nyelvét annak szájába, és édesen, meghitten csókolózni egészen hosszan. Talán addig, amíg vége nincs a háborúnak.
- Fiúk, fiúk! - Leszik vigyorogva rohant oda hozzájuk, olyan gyorsan, hogy még egy kiálló kőben is kis híján megbotlott. Széttárta a karjait. - Miért ültök itt ilyen bambán, mi? Nemsokára kezdődik a karácsonyozás!

×××

János nagyon rég nem érezte már bor ízét a szájában, és most kellemesen átmelengette még ez az egy deci, silány vörös is. A tiszti kaverna széltől védett előterében került sor egy fenyőfa felállítására; most ezt állták körül a honvédek, közlegények és tisztek egyaránt. Néhány fiatal katona papírból díszeket hajtogatott a fára, ami még ezen a sivár helyen is igazán ünnepien festett, főleg a piros csillaggal a tetején. A kantinosok bort és kalácsot osztogattak, némelyeknek még valami édességféléből is jutott. Maga József főherceg gyújtotta meg az ünnepi gyertyákat a fán, és finom mosollyal az arcán figyelte, ahogy a katonák - egyre vidámabban - énekelni kezdenek. Az osztrákok németül, a magyarok magyarul, a horvátok horvátul, és így tovább... senkit nem zavart a másik nyelve, hiszen mindenki boldog volt, hogy legalább karácsonykor nem kell harcolniuk. János Barabásra gondolt, Csengeyre, meg az összes bajtársára, aki életét vesztette az eddigi harcokban. Sajnálta, hogy nem lehetnek itt. 

Ettől függetlenül az estét igazán vidáman töltötték, még akkor is, ha jópár katonát - köztük Cselééket - még aznap visszarendeltek a lövészárokba, őrt állni. Richter, Leszik és még sokan mások kitartóan figyelték távcsöveikkel az ellenséget, azonban nagyon úgy tűnt, hogy az olaszok is igencsak érzik az ünnepet. Jópár önfeledt hangot át lehetett hallani a túloldalról, sokan vidáman kurjongattak, és karácsonyi dalokat énekelgettek a saját nyelvükön. Egyszer rázendítettek egy osztrák népdalra is, amit a Monarchia katonái igazán jól ismertek, és többen csatlakoztak a kórushoz; Boka mosolyogva figyelte, hogy Csónakos meg Kolnay - még ilyen kevés bortól is mámorosan - összekapaszkodva, hibás németséggel üvöltik a nótát, a taljánok meg próbálják őket túlénekeni. Egy ponton hegedűszót is felfedeztek, János pedig sejtette, hogy a szomszéd egység debreceni cigányhegedűse csatlakozott be. Öröm volt őket hallgatni.

Mindenesetre egy idő után olyan felszabadult és oldott lett a hangulat, hogy a nevető, éneklő Nemecsek észre sem vette, mikor Hektor felmászott Richter oldalán, majd - miután kedvére kibámulta magát a fiú vállán - szépen átszökkent a védővonalon, és elindult az olasz árok felé. Richter is annyira el volt foglalva a dalolászással, hogy pár másodperccel később már hiába kapott a macska felé, az régen eltűnt; a boldog hangulatnak egyszeriben vége szakadt. A katonák kétségbeesetten szólongatták Hektort, de hiába.
- Hektor! - A könnyes arcú Nemecsek kapkodva igyekezett felmászni a védővonalhoz, és talán azon is átjutott volna, ha az élelmes Boka és a mérges Csónakos vissza nem húzzák azon nyomban.
- Meg ne lássam, hogy még egyszer ilyesmit csinálsz! - döbbent le Csónakos. - Az istenit, Ernő, hagyd azt a macskát a fenébe!
- Átment az olaszokhoz - tette hozzá János is komolyan. - Nincs mit tenni.
- De Hektor úgy szeretett engem!
- Majd jön egyszer egy másik cica. Azt ugyanúgy szeretheted - vetette fel fáradtan Csele. Nemecsek viszont újból elpityeredett.
- Nekem nem kell másik!
Pár pillanat tanácstalan csend után az eddig igencsak csendes Áts Feri felállt, és komoly arccal Nemecsekre nézett.
- Mi lenne, ha valaki visszahozná neked?
Csele itt szintén felpattant a helyéről.
- Például én?
- Például én - nézett bele egyenesen a főhadnagy szemébe Áts. Ellenségesen méregették egymást jóideig, Boka pedig kezdte igencsak zavarban érezni magát, hiszen ő tudta egyedül, miért is verseng egymással annyira a főhadnagy és a beosztottja. Már csak ezért is muszáj volt közbeavatkoznia.
- Senki nem megy sehova! - fújtatott a fiú. - Az olaszok bármikor rátok lőhetnek!
- Bokának igaza van, ez életveszélyes - közölte Richter is, ahogy visszabújt a távcsövébe. - Jó, most elég vidáman vannak, de az nem számít. Két Csendes éj között simán lepuffantanak ezek bárkit. 
- Szerintem meg ők is csak emberek. És karácsony van - porolta le a ruháját Csaba, ahogy felállt. - Áts honvéd igazán kedves, de én vagyok a főhadnagy, nekem kell mennem. 
- Ez csak egy szaros macska! - nyögött Csónakos, Áts viszont rá se bagózott. Egészen közel lépett feletteséhez. 
- Szerintem meg a főhadnagy úr csak maradjon itt, én nélkülözhetőbb vagyok. Igaz, talán jobban célzok, és gyorsabb is vagyok, meg erősebb is... 
- Hektor visszaszerzéséhez nem erő kell, hanem ész. És némi olasz tudás, ha esetleg bemászott hozzájuk. - Csele fölényesen nézett a másikra. - Feltételezem, ön nem beszél olaszul.
Áts mondani akart valami nagyon csípőset, de végül inkább befogta a száját. Hátradőlt a falnak, és keresztbe tett karral intett a főhadnagynak, hogy csak tessék. Csele nagy levegőt vett.
- Ne menj, kérlek! - Boka kezei forrón kulcsolódtak a fiú csuklójára. - Kérlek szépen, Csabi! Nem ér annyit egy macska! 

Csele szemei élesen villantak egyet, János pedig látta rajta, hogy ennek a fiúnak már hiába magyaráz. Túlságosan fűti őt a szerelem és a bizonyítani akarás; épp ezért hiába mondogatták a többiek is, hogy butaság amire készül. Elővett a zsebéből egy fehér zsebkendőt, és azt sűrűn lobogtatva felszökkent a védővonalhoz, majd átlépett rajta. Hezitálva, lassan kezdett előre mozdulni, János pedig megdöbbenve tapasztalta, hogy a fiún semmiféle remegést vagy félelmet nem látni. Csele pár perc múlva eltűnt a sötétben; az egész lövészárokra csend borult, senki nem mert még csak mukkanni sem. János a fülében érezte a szívverését, és még mindig képtelen volt elhinni, hogy Csaba képes ilyen felelőtlenségre. Egyedül kimerészkedni a határsávra éjszaka, mi ütött ebben a fiúba? János majd megbolondult az idegességtől, mikor az olaszok elhallgattak a túloldalon. Percek teltek el, és semmi mást nem lehetett hallani, csak a tücskök idegőrlő énekét. Aztán...
Puff.

0 komment:

Megjegyzés küldése

 
Design by Casandra Krammer