2018. szeptember 10., hétfő

Tücsökzene - 5. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk
Párosítás: Boka/Csele
Korhatár: 12
Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom:
 
I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?




- Végeztetek? - Boka leült Csónakos mellé, majd újra kezébe vette fegyverét. Az már csillogott-villogott a tisztaságtól, volt benne lőszer is; János azonban mégis akart csinálni valamit. Bármit, csak András kíváncsiskodó tekintetébe ne kelljen belenézni. - Miről akart beszélni a főhadnagy úr?
- Semmi különösről - felelte Boka. - Na jó, végül is nem titok. Mivel a privát levelezését is én intéztem, sokat mesélt nekem a menyasszonyáról, akivel a háború utánra tervezik az esküvőt. Lia kisasszonyról számolt be, hogy mit írt a legutóbbi levelében.
Csónakos felröhögött. Páran - köztük a kártyázó Kolnayék - rosszallóan feléjük sandítottak, de hamar visszatértek az elfoglaltságukhoz.
- Itt vigyen el az ördög, ha ennek a fickónak menyasszonya van.
- Pedig van.
- Figyelj. - Csónakos egészen közel húzódott Jánoshoz, hogy a többiek ne hallhassák a beszélgetésüket. Bizalmasan a szemébe is nézett. - Ha adsz nekem is, mondok egy helyet, ahol zavartalanul lebonyolíthatjátok a... hmm... az üzletet.
Boka meglepve pislogott, de közben kissé kiverte a veríték. Szorosabban fogta magához a fegyvert.
- Mégis milyen üzletről beszélsz?
Andris felhorkantott.
- Jaj, ne mondd már, hogy nem erre megy ki a játék. - A férfi előhúzott az oldalsó zsebéből egy kis zacskó dohányt. - Olyan régóta bajtársak vagyunk, egymás előtt igazán ne szégyellősködjünk... amúgy sem te vagy az első, aki pár szál cigarettáért lepippant egy hadnagyocskát. Ez van, ilyen a háború.
Boka rögtön a füle tövéig vörösödött.
- De hát... de hát mi nem...
- Jól van na - legyintett Csónakos. - Nem kell szégyellni, megmondtam. Nincs abban semmi, én is csináltam többször. Olyan jól megy már, hogy oda sem figyelek, másra gondolok közben, és már vége is van. - Boka megsemmisülve hallgatott, így a férfi folytatta. - Mit gondoltál, komolyan? Honnan van minekünk az a sok dohány? Meg honnan volt Ernőnek az a krém a kisebesedett kezére még a kerítésépítésnél? Jaj, Boka, nagyon naiv vagy te.
- Hát Ernő is?! - bukott ki Jánosból a dolog. A kis ártatlan Nemecsekből ilyesmit aztán ki sem nézett volna. Nagy megkönnyebbülésére Csónakos megint kacagott.
- Dehogy, Ernő az olyan, mint a ma született bárány. Amikor ezt javasoltuk neki, sírva fakadt, hogy ő erre képtelen. Én szereztem neki a krémet. Látod, milyen barát vagyok. - Itt lenézett Boka zsebére. - Ha adsz a dohányból, esküszöm, hogy segítek, és mondok egy nyugodt helyet, ahol azt csináltok amit akartok. Én is mindig odajárok.
- Nem dohányt kaptam tőle. Morfiumot - nyelt János. Nem leplezhette le magukat, még Andris előtt sem. - És már beadtam magamnak, sajnálom.
Csónakos szemei itt kerekre tágultak.
- Van nála morfium? - Itt felállt, és leporolta egyenruháját. - Az a nyavalyás Weisz sohasem ad. Hova ment most a Csele? Tisztálkodni, ugye? Csak mert ha ilyen nagylelkű, lehet én is kivenném a rész...
- Ne menj! - Boka olyan gyorsasággal rántotta vissza Csónakost, hogy az teljesen ledöbbent. - Mármint... öhm... nem tetszene neked az a főhadnagy, hidd el. Nem nekem kellett csinálni, hanem ő csinálta nekem.
- Az még jobb! - kapott a szón boldogan Andris. - Még csak dolgoznom sem kell, behunyom a szemem, és azt képzelem, hogy egy lány. Tiszta főnyeremény.
- Nem tetszel neki - közölte Boka még mindig vörösen. El sem bírta képzelni a gondolatot, hogy az ő Csabája és Andris... forgott tőle a gyomra. Pedig Csónakos sem volt egy csúnya legény, azt János is látta, de mégis. - Mondta az előbb.
Csónakos csalódottan ült vissza.
- Hát az pech. Te viszont vigyázz vele, János - figyelmeztette a férfi. - Láttam én, hogy néz rád az a gigerli. Tegnap is, ma reggel is, meg az előbb... beléd van szerelmesedve teljesen. Igen, ne nézz ilyen csodálkozva, ennyire látszik. Ha nem vagy résen, seggbe is akarja majd, azt meg már tényleg csak a buzeránsok csinálják. Ne engedj meg neki mindent, azt mondom.
Boka nyelt egyet, de szándékosan nem nézett barátja szemébe.
- Köszönöm a tanácsot, András.
Csónakos nevetett, és kedvesen megveregette a férfi vállát.
- Nem tesz semmit. De hogy lásd, milyen barátod vagyok... van egy természetes barlang úgy kétszáz méternyire innen, délnyugatra. Kintről nem lehet belátni, szóval kellően diszkrét... ott aztán senki nem fog meglesni titeket. Becsületszavamra.

×××

A katonák még aznap kora hajnalban puskalövésre ébredtek, és a csata majdnem tizenkét napig rendületlen maradt. Aztán fél nap után megint jött öt igen hosszú, gyötrelmes éjszaka, aludni is alig tudtak; ismét egy kis szünet, és így tovább. Boka korábban néha unalmasnak találta titkári munkáját, hiszen gépelni és szövegeket ellenőrizni igazán monoton tevékenység volt; most azonban bármit megadott volna, ha ott ülhet abban poros, kicsi, de mégis otthonos légkört árasztó ügyvédi irodában, ahol az volt a legnagyobb probléma, ha az ügyvéd úr bal lábbal kelt fel, és kiabált vele. János az első pár napban még ideges volt, sűrűn dobogó szívvel fogta a fegyvert, tüzelt, és minden pillanatban vagy Csabáért, vagy Feriért, vagy a barátaiért aggódott. Csele persze nem volt messze; a nap nagy részében a tisztekkel tartózkodott a kavernáknál, viszonylag ritkán jött csak fel a lövészárokba. Nem mintha János bánta volna ezt, sőt; az az érzékeny, finom Csabi csak maradjon minél távolabb a fülsüketítő, iszonytató puskadörgéstől. Nem neki való az.

Ahogy azonban hetek teltek el, a férfi egyre rezignáltabban vette tudomásul, hogy itt a közeljövőben semmi változás nem várható. Már jócskán benne jártak a novemberben, a tenger felől pedig ezúttal már nemcsak sós levegőt, hanem erősebb szelet is kaptak. A napok összeolvadtak a férfi szemében: naphosszat ágyúdörgés, tüzelés, naponta kétszer valami silány húskészítmény elfogyasztása, néhány óra alvás a lövészárkok belsejébe vésett barlangokban... nem volt az életnek nevezhető. De János még ezt is kibírta volna, csak ne lettek volna ott a hullák. Bár ezek elhordására voltak megbízott katonák, a létszámuk igen csekély volt, így gyakran előfordult, hogy a holttestek több óráig ott hevertek a még élő honfitársaik mellett. Nemcsak az volt velük a baj, hogy zavarták a honvédeket, de a bűzüktől sokan nem tudtak enni, és lesoványodtak. János egy alkalommal másfél napig strázsált egy bajszos, középkorú osztrák férfi teste mellett; ennek ellenére tudta, hogy szüksége van az ételre, és lenyomta a torkán azt az undorító, állott konzervhúst. Kolnayt úgy kellett etetni, hogy Richter meg Csónakos együttes erővel fogták le; mikor ugyanis Barabás karját meglőtték, a fiú majdhogynem pánikrohamot kapott.
- Ha nem eszel, te is így végzed majd! - ripakodott rá durván Csónakos, ahogy megrázta a teljesen kifejezéstelen arcú, összegömbölyödött fiút. Kolnay magából kikelve kiabált:
- Még nem halt meg! Még nem!
Boka már csitította volna, de rájött, hogy felesleges. A barlangban, ahol az ételüket fogyasztották, volt egy kis visszhang, de mindegy volt, hogy hangosak-e, hiszen odakint az összes beszédfoszlányt túlharsogta a puskák félelmetes döreje, ahogy száz és száz fegyver csörren neki a harcnak.
- Három golyót kapott - közölte Leszik sajnálkozva. - Weiszék biztos mindent megtesznek majd, de hát... láttuk, mennyire súlyos. Ha Richter meg én össze nem szedjük odafent, elvérzett volna. Ne remélj sokat.
Kolnay a térdébe temette arcát, de nem szólt semmit. Mind csak hallgattak. Boka aztán megunta a csendet, és felmászott a lövészárokba; szerette a barátait, de nem bírta volna vigasztalgatni a Kolnayt. Mind látták, hogy Barabás nagy valószínűséggel nem éli túl; akkor meg minek hitegetni?

×××

Még aznap kora este meglátták a nyeszlett botra feltűzött fehér zászlót a másik oldalon; ez nem volt nehéz, tekintve, hogy a mező, mely a két harcoló felet elválasztotta, alig volt húsz-harminc méternyire egymástól. A követek aztán - igen rövid megbeszélés után - két egész nap tűzszünet ígéretét hozták. Mindannyian várták már ezt, és nem is csodálkoztak rajta: az olasz sereg, bár többszörös túlerőben volt, igen nagy emberveszteségeket szenvedett, nyilván náluk is problémát okozott a holttestek eltakarítása. Ráadásul a katonák is igen elcsigázottak voltak mindkét oldalon. Boka csak végignézett barátai arcán, és látta rajtuk, amit saját magán (tükör híján) nem láthatott: a kevés alvásból fakadó karikás, beesett szemeket, a rájuk tapadt port és mocskot, az élelemhiánytól lesoványodott csontot és bőrt. Még Csónakos pirospozsgás, élettel teli arca is megfakult, amit János szomorú sóhajjal nyugtázott.

Boka a tűzszünet hallatára azért megkönnyebbült; lemászva a lövészárok tetejéről leült annak tövébe, és kinyitotta vizes kulacsát. Volt még pár korty az alján, és éppen azt hajtotta fel, amikor látta, hogy Csele Csaba fürgén közelít feléjük. Bár számtalan hulla mellett haladt el, arcán már kevéssé látszott az az idegenkedés és undor, ami az első napokban olyan nyilvánvaló volt beosztottjai számára. Tekintete fesztelen volt, arca kifejezéstelen. Boka magában megdicsérte őt higgadtságáért.
- Barabás honvéd... - kezdte, de Kolnay idegesen közbevágott.
- Nem halt meg, ugye?!
- Még nem. Weisz azt mondta, nagyon sok vért vesztett, de van némi esély, hogy túlélje. - Csaba lehajtotta a fejét. - Én szívem szerint megengedném önöknek, hogy meglátogassák, de azt az utasítást kaptam, hogy irányítsam a csapatomat Pásztor honvéd egységéhez. Az új parancs az, hogy legkésőbb holnap reggelig el kell távolítani innen a tetemeket. Aztán mindenki kap egy pihenőnapot.
Ez utolsó mondatnál Csaba jelentőségteljesen János szemébe nézett; Boka kis híján el is pirult, de szerencsére idejében sikerült leszegnie a fejét. Vágyott persze arra, hogy Csele főhadnaggyal legyen; hogyne vágyott volna. Hetek óta alig beszéltek, lehetőség sem volt rá; egyszer-kétszer előfordult ugyan, hogy Csele a lövészárokban tartózkodott, és finoman megsimították egymás karját, vállát, kezét. Bár a csata izgalma közepette nagyjából senki nem figyelt rájuk, mégis óvatosan kellett csinálniuk, hogy ne vegye észre senki. Boka megőrült ettől, mert ez még rosszabb volt, mintha egyáltalán nem látja kedvesét.

Mindenesetre Csele elment, Richter meg rosszallóan felhorkantott.
- Na persze... napok óta alig ettünk, aludtunk, de azért még mi vonszoljuk el a hullákat. A főhadnagy úr meg biztos megint tisztálkodni megy, mintha nem lenne így is olyan undorítóan fehér.
Többen felröhögtek, Csónakos még meg is toldotta a fiú mondanivalóját egy-egy trágár viccel. Boka nyelt egyet, de nem akart visszaszólni. Annak ellenére is, hogy nem értett egyet a fiúkkal. Csele, aki világ életében imádta a rendet és a tisztaságot, valóban nehezen viselte eleinte, hogy itt nem mosakodhat naponta; a harcok elején a gondosan kiporciózott ivóvizét használta arra, hogy legalább az arcát és a nyakát megmossa kicsit, és János ettől úgy dühbe gurult, hogy legszívesebben felpofozta volna őt. Helyette irtózatosan leszidta az igencsak megszeppent hadnagyot; hát mit képzel ez a Csaba, hogy ilyen veszélynek teszi ki magát, bele akar halni a kiszáradásba?! Hihetetlenül felelőtlen volt a fiú. Az utóbbi időben úgy tűnt azonban, kezdett magához térni; vagy talán csak hozzászokott a harctéri körülményekhez. Nem nyafogott, hogy ugyanazt a konzervhúst kell ennie, mint a közkatonáknak, hogy vastag, félreszabott posztóruhát kell hordania, vagy hogy nem tudja olyan szépen beállítani fekete tincseit, mint régen. És bár a többiek - rangjára való tekintettel - a lehető legnagyobb tisztelettel beszéltek vele, a háta mögött gyakran kigúnyolták.
- Nem csinál ez semmit egész nap - fintorgott Leszik. - Lent kártyázgat a századosokkal meg parancsnokokkal, aztán néha feljön egy-egy órácskára tüzelgetni kicsit, hogy már mégis mutassa, hogy főhadnagy. Undorító.
- És úgy mórikázza magát, mintha ő lenne köztünk a vezető - kapott a szón András. - Igazatok van, fiúk, ez nem tisztességes. Nem csak velünk, de Bokával szemben sem.
- Nekem nincs bajom vele.
Kolnay keresztbe tette a kezét.
- Én pedig a helyedben megmondanám neki a magamét. Mindig te adod a legjobb ötleteket, ő meg elfogadja őket, és úgy tesz, mintha az ő fejéből pattantak volna ki. Tegnap is, kinek jutott eszébe a háromszöges alakzat? Tíz métert nyomultunk előre neked köszönhetően!
- Csele a főhadnagy. Engem ez nem zavar. - És János így is gondolta. Csabi tényleg nem volt egy nagy hadiszakértő; az egyik tanácsa hatására majdnem letépte Csónakos fejét egy ágyú, egy másik ötlet nyomán pedig tizedmásodperceken múlott, hogy a feléjük dobott olasz kézigránát nem Leszik kezében robbant fel. Nem voltak ezek egyébként teljesen elvetemült tervek, miután Boka tökéletesítette őket - a lövészárok feletti előrekúszás alakzatát, vagy a kézigránát visszadobását - egészen jól használhatóak voltak, és a többi egység is átvette őket mellettük. Mindenesetre az biztos, hogy Csaba nem volt hadnagynak való. A parancsolgatáshoz túl gyenge volt a hangja, és még a testi ereje sem volt olyan nagy, hogy - mint más hadnagyok - az egysége élén harcoljon. A puskával meg a kézigránátokkal viszont egész jól bánt, és a lövészárok védelmében jópár ellenséget le tudott szedni, mikor valóban elszánta magát.
- Neked kellene a vezetőnek lenni - összegezte mindenki véleményét Richter, Boka felé fordulva.
János azonban nem szólt semmit. Nem lett volna rossz persze a fiúkat vezetni, de Cseléért sokkal jobban aggódott.
Még az kellene, hogy énbelőlem váljék hadnagy, és Csaba legyen éjjel-nappal a lövészárokban. Nem, ez soha nem fog bekövetkezni, ha rajtam múlik. 


×××

A fiúk az egész estét, majd a hajnalt is a hullák eltakarításával töltötték. Bár nem voltak életveszélynek kitéve, ez sem volt sokkal jobb munka, mint az olaszokra lövöldözni naphosszat. Nem is csak a szag miatt, vagy a nehéz emberek cipelése okán, inkább maga az élmény volt lelkileg megterhelő a honvédeknek. A gyengélkedő kavernától nem is olyan messze ásták meg az erre beosztott katonák a sírt; Bokáék pedig úgy húzták-vonták a tetemeket, mintha tárgyak lettek volna. Vagy elvégzendő feladatok. János látta, hogy több katonatársát jobban megviselte ez a pár óra, mint az elmúlt pár hét. Leszik szeme keresztbe állt, mikor egy olyan fiatal katonát kellett a hátán cipelnie, akivel délelőtt még együtt viccelődtek evés közben. Boka is talált számtalan olyan embert, akivel korábban jóban volt, de igyekezett nem erre koncentrálni; gondolatait kiüresítette, ebben volt már gyakorlata a harcok során.

A munka elvégzése után aztán János a többiekkel együtt visszatért a zászlóalj kavernájába, és ledőlt a tábori ágyára. Az utóbbi időben olyan ritkán aludt itt, és olyan kényelmesnek tűnt még a vaságy is, hogy a feje feletti beszélgetések ellenére is rögtön elaludt. Mikor legközelebb felébredt, már délután volt, és alig volt egy-két katona körülötte. Ők is csak aludtak. Nagy meglepetésére azonban a derekánál érezte, hogy ott ül valaki mellette; ahogy felnézett, boldogan mosolygott rá Csabira.
- Nem szép kilesni valakit álmában.
- Nem régóta ülök itt - vallotta be a fiú. - Na jó, talán egy fél órája. Nem akartalak felkelteni, olyan fáradtnak tűntél ma reggel. És egyébként is, jó volt téged nézni. Vonzó vagy.
Boka kissé zavartan nézett körül, de (mivel Csele halkan beszélt) senki nem ébredt föl a zajra. Lágyan megfogta Csaba kezét az ágyon, és összekulcsolta ujjaikat.
- Barabás?
Csele feszélyezetten oldalra nézett.
- Megtettek mindent, amit lehetett. Nemecsektől érdeklődtem úgy másfél órája, és ő azt mondta, hogy most várni kell, mást nem tehetünk. Holnap-holnapután legkésőbb kiderül, mi lesz vele.
János lesütötte a szemét.
Percekig nem szóltak egymáshoz.
- Találkozni akarok veled. Odakint - mondta Boka egyszer csak. Ahogy elnézte Csaba reménykedő, várakozásteljes arcát, elszorult a szíve. Istenem, belebolondulok, ha téged valaha is úgy kell látnom, mint azt a vérző Barabást a lövészárokban. - Az ételosztó hely mellett van egy öreg tölgyfa, mögötte foglak várni. Két óra múlva.

0 komment:

Megjegyzés küldése

 
Design by Casandra Krammer