2011. február 20., vasárnap

Cím: Good morning, Artie!


Fandom: Hetalia Axis Powers
Párosítás: US&UK, és említés szinten egyoldalú Fr&UK
Korhatár: 12+
Szereplők: Alfred F. Jones, Arthur Kirkland, Francis Bonnefoy, Matthew Williams ('szal Kirkland family a köbön)
Figyelmeztetés: durva beszéd és boys love, mily meglepő
Tartalom: Arthur egyik reggel meglepően konstatálja, hogy az ágyában aznap nem csak ő aludt: Alfred F. Jones mellett ébred ugyanis, aki meglepően hamar túlteszi magát azon a megrázkódtatáson, hogy ruha nélkül fekszik exgyarmattartója ágyában. De ami még ennél is szürreálisabb: kiderül, hogy ez a bizonyos reggel egy július 4-ei reggel. És hogy Arthur hogyan fogadja mindezt? Hát, nem a legjobban. Pláne, hogy váratlan látogatók toppannak be a házába, csak úgy, minden bejelentés nélkül...
Más megjegyzés: Ezt most viccesnek szántam (remélem, lejön), és hogy legyen már egy olyan sztorim is, amiben a főszereplők boldog véget érnek. :)


Halvány napfény szűrődött be az ablak bársony függönyének rései között. A sugarai betöltötték az egész hálószobát, hajnali derengésbe vonva Arthur Kirkland baldachinos ágyát. A férfi nem igazán törődött ezzel és tovább aludt. Néhány óra múlva azonban – az ébresztőóra jóvoltából – kénytelen volt beismerni, hogy ideje felkelni. Ahogy lassan felült, álmosan beletúrt a hajába és ásított egy nagyot.
Hát igen - egy újabb kötelességekkel teli, fárasztó nap. Nem mintha annyira utálta volna a hétköznapokat; a munka a parlamentben és a sürgő-forgó, hangos emberek zaja az utcákon valamiért különlegesen jó hatással volt rá az utóbbi... hát igen, az utóbbi néhány évtizedben. Szerette nézni, hogy halad minden a maga megszokott, rendes kerékvágásában: mindenki tudja, hol és mikor van dolga, el is végzi azt kötelességtudóan. Arthurnak nagyon jól esett ezt látnia, és büszke volt a népére; különösen arra, ahogy évtizedek kemény munkájával sikerült a háborúk előtti London újjáépítése, és ennek köszönhetően az ő országa az egyik legnépszerűbb európai úticél manapság.

Mint mindig, most is kényelmes nyújtózkodással vette kezdetét a nap. Már éppen fel akart állni, amikor fájdalmasan felszisszent. Na igen, a borzasztó fejfájás egyik nem mellékes utóhatása a sok sörnek – és mivel az angol mostanság elég gyakran nézett a pohár fenekére, ez sem érte váratlanul. Bár az tény, hogy nem emlékezett semmire a tegnap estéből, de ez nem először fordult elő vele. Különben is, az egész napi fárasztó robot után ez már csak kijár neki, mint országnak, nem?
De ezúttal nem csak a fejfájás okozott neki meglepetéseket; hanem a váratlan hideg is, amit néhány másodperc múlva érzett. Ahogy ez az érzés eljutott az agyáig, magára pillantott – és a lélegzete elállt a döbbenettől.
Meztelen volt.

- Mi a franc... – motyogta bosszankodva, miközben nagy erőt véve magán, benézett a takaró alá. Igen, most már semmi kétség; tényleg nem volt rajta semmi. Gyanakodva és rosszat sejtve felhúzta a szemöldökét; eközben lassan, halálfélelemmel megfordult az ágyban.
Idegesen nyelt egyet.
A nagy ágy másik felének takarója ugyanis egyenletesen fel-alá mozgott. Fel, le. Fel, le. Fel, le.
„Oké Arthur. Csak nyugi – nyugtatta magát,de igazából kiverte a veríték. – Mégis ki a franc lehet ez az én ágyamban? Csak nem...?Istenkém, kérlek add, hogy ne Francis legyen!

A férfi remegve, homlokán apró verítékcseppekkel nyújtotta a kezét a szuszogó takaró vége felé. Néhány pillanatig ezen nyugtatta a kezét, míg végül, meggyőzve magát, lerántotta a leplet – vagyis a takarót, kinek hogy tetszik – a különös, ágyában szuszogó vendégről.
Arthur csak néhány másodperc után tette túl magát a sokkon.
A lepedő alatt ugyanis békésen aludt azoknak a szőke, kócos fürtöknek és csillogó szemeknek a tulajdonosa, aki Anglia minden  - nos, majdnem minden - eddigi bajának okozója volt; nem más, mint a huszonegyedik századi társadalom és illedelmesség gyöngye, Alfred F. Jones.

Az angol megszólalni sem bírt néhány percig, csak magában mekegett-makogott. Ám mielőtt bármit is mondhatott volna, az alvó Amerika szemei – hirtelen, és ezzel megijesztve Arthurt -  felpattantak.
Nagy, kék íriszei a – szintén ruhátlan – társát lesték néhány percig; vagyis inkább annak felsőtestét. Arthur, amint ezt észrevette, zavarában elpirult. Ám hamarosan az amerikai is magához tért, és kissé kómás fejjel megdörzsölte a szemét. Érdekes módon az ő arca nem türközött egyebet, mint fáradtságot. Onnan, a párnáról nézett fel közömbösen az ágy támlájára támaszkodó Angliára.

- Szia – közölte, furán csillogó szemekkel, az i betűt gondosan elhúzva, mint egy óvodás. – Good morning.

Arthur feje villámgyorsan ment át sápadtból paprikapirosba. Persze, mindig tudta, hogy Amerikával nincs teljesen rendbe valami, de az, hogy egy reggel Arthur Kirklandnél meztelenül ébredve csak annyit mond, hogy good morning... hát, ez már Arthur idegeinek is sok(k) volt.

- Mm... mi? – kiáltotta. – Ebben a szürreális helyzetben te csak ennyit vagy képes mondani!?
- Mégis, mit vártál?
- Például megmagyarázhatnád, hogy mit keresel az én ágyamban, kora reggel meztelenül!  - Az angol idegesen összefonta a karját maga előtt, és úgy nézett ki, mint egy durcás kisfiú. Vagy kislány. Alfred ezt persze képtelen volt nem észrevenni, ám csak magában kacagott. Pislantott néhányat, majd lehunyta a szemét.
- Gondolom, sokat ittunk tegnap, és itt kötöttünk ki. Ennyi. És most, ha megbocsátasz, aludnék még egy kicsit... – és ezzel magára húzta a takarót.

Arthur már nem piros, hanem kék-lila színekben játszott; egyébként köpni-nyelni nem tudott. Idegesítette ez a hatalmas közömbösség. Mi az, hogy sokat ittunk? Ez nem válasz! Különben is, ő határozottan úgy emlékezett, hogy előző este egy pubban ivott... így eleve kérdéses volt az is, hogy hogyan került haza az éjszaka kellős közepén.
Ezen kételyeit – kissé dühös hangnemben – a paplan alatt szuszogó... nos, mondjuk úgy, fiának is előadta.

- Tényleg nem voltál itthon – érkezett a válasz. – Amúgy meg itt jártam a közelben, és gondoltam, benézek a kedvenc pubodba... végül is, a söreid egész jók – Anglia átkozódó pillantásokat vetett a takaróra. – Na ’szal a lényeg, hogy már épp záróra volt, és a tulajdonos közölte velem, hogy csontrészegen fekszel az egyik asztalon, és legyek már olyan kedves, hogy hazaviszlek. Valahogy sikerült felkaparnom téged, és voltalak kedves ide hozni. Ennyi.
- És aztán? - nyelt egyet a másik félve. Alfred ekkor kidugta az orrát a takaró alól, és Arthur szemébe nézett.
- Aztán olyanokat ganyogtál, hogy igyak veled, és elővettél egy csomó piát a konyhaszekrényből. Gondoltam, úgyis inni akartam, miért is ne.
- És? – sürgette Arthur, és mintha most kezdene rádöbbenni a helyzetre, szörnyen zavarba jött. Alfredot mégiscsak ő nevelte fel, és az ő számára olyan, mint egy apa... még ha nem is csinált belőle nagy ügyet, ő is biztos kínosan érzi magát.
Ám erre a feltételezésre erősen rácáfolt Alfred arca, ami most már teljesen kilátszott; vigyora szinte fülig ért.
- És... most komolyan magyarázzam el?
- Te emlékszel rá? – tágult kerekre Arthur pupillája.
- Aha. Te nem?
A férfi szégyellte bevallani, hogy nem, úgyhogy nem szólt semmit. Ahhoz pedig még az ő fantáziája is kevés volt, hogy elképzelje, milyen este csalhatott ekkora vigyort Alfred arcára...
Végül Arthur idegesen köhintett, és a vele szemben lévő, ősrégi ingaórára tekintett.
- Hmm... azt hiszem, jobb lenne felöltözni.
- Csak nyugodtan – válaszolta az amerikai készségesen, a másikat bőszen bámulva.
- Akkor... elfordulnál?
- Nem hiszem, hogy van olyan része a testednek, amit még nem láttam – kuncogott Alfred, de azért látva Arthur arcát, visszatemetkezett a takaróba. Persze azért nem állhatta meg, hogy oda ne nézzen néhányszor; végül amikor Arthur végzett, ő – immár szabadon – rápillantott. Végül meglepetten kiáltott fel.
- Jé, ez a nyakkendő ismerős! Már akkor is megvolt, amikor kicsi voltam, ugye?
- Khm... igen. – A férfi eközben megigazította az említett ruhadarabot. Közben kissé elpirult; mint már ki tudja hányadjára a reggel folyamán. – Akkor most elmegyek fogat mosni és borotválkozni, addig öltözz fel. Utána te is mosakszol, kapsz egy kis reggelit és tűnés.
- Kidobsz? – biggyesztette le az ajkát Alfred.
- Nem, csak nem akarom megkockáztatni, hogy valaki váratlanul betoppan... ne adj’ isten pont Francis, vagy Matthew. Miért, azt gondoltad, hogy egész nap az ágyamban dögölhetsz? – Arthur felhorkant, majd – amikor már éppen sétált volna ki az ajtón – a másik fiú halkan, elgondolkodva közölte:
- Miért is ne? Tulajdonképpen, úgy sincsen ma más dolgom.
- Jaj persze, el is felejtettem, hogy neked ismeretlen a munka fogalma.
- Nem azért – rázta a fejét, majd suttogva folytatta. – Ma ugyanis... khm... ma nemzeti ünnepünk van, és munkaszüneti nap.

A másik – szemöldökét felvonva – megfordult, és a fiú szemébe nézett.
- Nemzeti ünnep?
- Igazából... – pirult el az amerikai is -... hát, nem ekkor van, de mindig ilyenkor tartom a szülinapomat.

Arthur ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Ma? De hát ez...? Úgy tudta, hogy még csak június van. Különben is, ekkorát még ő sem trafálhatott bele, hogy pont ma reggel... hogy pont ma reggel ébredt Alfred mellett. Bár, így már jobban összeállt a kép; már az ivás okát illetőleg. Na, nem mintha különösebb ok kellene neki egy kis piára, de földig leinni magát, ráadásul nyilvánosan... hát, azért ez nem vallott rá. Jobban szeretett otthon a négy fal között, magányosan iszogatni, és sajnáltatni magát; nem hiányzott neki senki. Így csak néha ült be egy-egy kedvenc helyére, akkor is legfeljebb a hangulat miatt.
Mindenesetre Alfred csak annyit látott, hogy angol barátja nyelt egy nagyot, és kiszáradt torokkal, rekedten kérdezte:

- Véletlenül nem pont ma van július negyedike?
- Véletlenül pont de – mosolyodott el. Arthur csak egy lassú, beletörődő bólintással konstatálta a tényt, és szó nélkül a fürdőszoba felé vette az irányt. Alfred közben néhány perc alatt felöltözött; éppen kilépett a szoba ajtaján, amikor rompa puffanás hangja szűrődött ki a fürdőszoba felől, és egy hangos szisszenés. Odarohant, hogy lássa, mit történt. Benyitott, majd nevetve vette észre a földön heverő, szerencsétlenül kitekert pózban ülő, nyilván elcsúszott Arthurt. Ő ezt természetesen nem hagyhatta szó nélkül.
- Ne nevess rajtam! – sziszegte. – Inkább segíts felállni!

Alfred, még mindig nevetve, a karjánál fogva felsegítette exgyarmattartóját.
- Tiszta víz minden – fújta ki magát Arthur, amikor óvatosan lépdeltek kifelé.
- Tudom. – Alfred most még az eddiginél is hangosabban nevetett, és huncut pillantást vetett a másikra. – Mit gondolsz, miért? Ivászat után ide hurcoltál először...
Arthur arca most még az eddiginél is – és ez nagy szó! – vörösebb arccal reagált ezekre a szavakra. Végül amikor kiértek a kritikus területről, Arthur megállt a folyosó kellős közepén, csípőre tett kézzel. Szeme szigorúan meredt Alfredra.
- Kérlek, mondd meg őszintén. Tényleg emlékszel mindenre?
- Ó, igen – bólogatott amaz bőszen és ártatlan arccal. Arthur kifújta magát.
- És nálam akarod tölteni az egész napot?
- Zavar? Bár, amennyiszer elpirultál ma...
- Na jó, téma lezárva! – hadarta, majd látszólag közömbösen folytatta. – Amúgy meg, azt csinálsz, amit akarsz. Csak légysz...
- Jeeee! – kiáltott fel Alfred diadalmasan, majd örömmámorban úszva Arthur nyakába ugrott, és megpuszilta a száját. – Köszi, nem bánod meg!

Persze, még mielőtt kedvenc angolunk szólni – vagy egyáltalán elpirulni - tudott volna, exgyarmata már vadul rohant is a konyha felé, beef vagy kóla után kutatva. Arthur azért magában még ezt motyogta:
- Máris megbántam.

A férfi ezután – immár beletörődve, hogy ennek a napjának úgyis lőttek – rendezve vonásait, a másik nyomába eredt. A konyhában aztán Alfred olyan rendetlenséget csinált néhány másodperc alatt, amilyet ő több nap alatt képtelen. A srác ugyanis szinte belemászott a hűtőbe, hogy valami –szerinte – ehetőt előszedjen. A tojás, rákok és egyéb tengeri herkentyűk már a padlón végezték.
- Te meg mi... mit művelsz? – kapkodott levegőért Arthur, és elgondolkozott. Ez az idegesítő amerikai tényleg mindig ennyire elviselhetetlen volt? Vagy eddig csak simán nem vette észre?
- Keresek valami normális kaját – vetette oda félvállról Alfred, majd tovább folytatta az elmélyült kutakodást. Arthur sóhajtott.
- Figyelj, ha ennyire éhes vagy, csinálok neked valamit.  Például süthetek csirkét – itt kedvesen elmosolyodott. – Régen azt nagyon szeretted.
- Jó, jó, de nincsen valami finomabb?
- Úgy érted, valami zsírban tocsogó, ízetlen, nálatok sültkrumplinak titulált szarság?
- Úgy értem, például pudding.
Arthur az ég felé nézve, némán összekulcsolta a kezeit.
- Ne már Iggy, éhes vagyok!
- Neee... – mutatott szigorúan a fiúra. – Ne hívj Iggynek. Utálom ezt a nevet, világos?
- Oké, akkor Artie.
- Ar-thur – tagolta lassan, szótagolva – és szinte vérbe forgó szemekkel - az említett. – A nevem Arthur Kirkland, vagy Anglia. Ez a kettő variáció létezik. Nincs Iggy, nincs Artie, vagy bármi más hülyeség. Arthur, vagy Anglia. Értve vagyok!?
- Igen, apuci. Megértettem apuci. Szeretlek apuci.
- Rendben. Akkor... – Arthur egy pillanatra ledöbbent, majd Alfred szemébe nézett. – Várj csak, mit is mondtál...?
Alfred néhány lépéssel közelebb lépett, majd karjait összekulcsolta „apja” derekán; lassan közelebb húzta magához, és ajkait lágyan Arthur szája széléhez érintette.
- Szeretlek, apuci – suttogta, majd az egyik szabad kezével a férfi ingjének gombjainál matatott; akinek egyébként ellenkezni sem volt ideje, olyan hirtelen érte mindez. Persze, nem mintha olyan nagyon ellenére lett volna – de Arthur ezt még magának sem ismerte be...
Ám épp ebben a pillanatban, egy mély, és érzéki hang szólalt meg a hátuk mögött.
- Á, Arthur, szép jó reg...

Anglia villámgyorsan elhúzódott, majd ledermedve - és persze fülig piros arccal – meredt az előtte álló, láthatólag legjobb formájában lévő Francis Bonnefoyra, és a mögötte dermedten álló Kanadára.
- Franciaország – lihegte Arthur, kicsit még sokkosan; igazából nagyon kínosan érezte magát. Azt kívánta, bárcsak elsüllyedne lába alatt a föld. Ő ugyanis mindig gondosan ügyelt rá, hogy az ilyen és hasonló eseteket elkerülje olyan messziről, ahogy csak lehetséges.
Hirtelen semmi értelmes nem jutott az eszébe, ezen kívül:
- Izé...hmm... hogy jutottál be?
- Nyitva volt az ajtó – húzta össze a szemöldökét Francis. – Amúgy elnézést. Nem akartam ilyen... khm... intim pillanatban rátok... na jó, ez nem igaz – vigyorodott el.

 Arthur szíve szerint ugyan már megfojtotta volna rég, de valaki mindig megakadályozta; ebben a pillanatban viszont mélységesen megbánta, hogy hagyott másokat is beleavatkozni a dolgába.

- Öcsi! – kiáltott fel hirtelen Alfred, megtörve a Francis mondata után maradt hatászünetet; majd barackot nyomott szerencsétlen Matthew fejére.
- Szia, bátyus. – A fiú fájdalmasan nyögött egyet.
- Együtt az egész család – váltott témát hirtelen Francis, miközben fél karjával Arthurra támaszkodott; persze csak amíg az le nem rázta magáról. Majdhogynem boldogságkönnyeket hullatott, amikor látta, hogy a testvérek hogyan szekálják egymást; mint a régi, szép időkben. – Nem is tudom, mikor voltunk így együtt utoljára!
- Hát, én azt sem tudom, most miért vagyunk együtt – sandított Francisre az angol. Amaz néhány másodpercig Alfredékat leste, csak aztán fordult Anglia felé.
- Micsoda kérdés ez? Természetesen, hogy megünnepeljünk a függetlenség napját.

Arthur pupillái a kétszeresére nőttek.
- Mi... micsoda? – Ám Francis már nem figyelt rá; az egyik zsebéből egy kisebb, szalaggal átkötözött piros kis csomagocskát vett elő, majd az éppen öccse testi épségét veszélyeztető Alfred felé fordult. Arcán negédes bájvigyor ült.
- Joyeux anniversaire, drága Alfred! – Az ünnepelt száz wattos vigyorral már épp nyúlt volna érte, amikor Arthur elhűlve kifakadt:
- Na várjunk csak! – Szemei szinte szikrákat szórtak a franciára. – Honnan a fenéből tudtad, hogy ő is itt lesz ma?!

Ám Francis egy vigyorral az arcán a konyhapulthoz sétált, majd kinyitva azt matatni kezdett.
Arthur – minthogy szólni már képtelen volt -, céklavörös fejjel meredt rá, és szegénynek már nagyon kezdett elege lenni. Hát ilyen ez a mai világ; már azt sem hagyják, hogy a függetlenség napján Anglia békében seggrészegre igya magát, hanem szándékosan ide jönnek lopni a napot. Na igen, idáig fajult az erkölcs – elvárták tőle, ismétlem, tőle, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságától, hogy eddig süllyedjen, és azokkal töltse ezt a – számára – undorító napot, akik akkoriban igencsak hozzájárultak ahhoz, hogy július negyedike örökre bevésődjön az emlékezetébe.
Francis végül bosszús arccal felállt, és tárgyilagosan közölte Arthurral:
- Nem tartasz csigát.
- Éles megfigyelő vagy – gúnyolódott amaz. – Mégis, hogy találtad ki?
A francia elhúzta a száját.
- Nem hiszem el. Azt hittem van nálad, ezért nem hoztam... szerettem volna valami finomat főzni.

A „főzni” mintha egy varázsszó lett volna; Alfred már ott is állt mellettük, két kezével hátrafogva öccsének kezeit. Talán rabló-pandúrt játszottak. Már kicsi korukban is imádták – legalábbis Alfred, akinek a szemében ilyenkor különös csillogást lehetett látni. Ilyenkor ugyanis mindig ő volt a nagybetűs hős – bár Matthew azért általában elég ramatyul nézett utána. De csak néhány napig. Arthur pedig nem tudott mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy Alfred valamilyen szegről-végről mégiscsak Oroszország rokona lehet.

- Kaja! – ujjongott Alfred, és vágyakozóan –hajjaj, nem tudta szegény, mire vállalkozik – Francisre bámult, aki egyébként csak sóhajtva egykori ellensége felé fordult.
- De nincs csiga. – Ezt olyan drámaisággal közölte, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy mindannyian a pokol tüzén fognak elégni. Aztán kicsit haragosabb lett. – Mégis mit együnk, ha nincs csiga!?
- Együnk pizzát – javasolta szerényen Matthew. Egy darabig csönd lett, majd mindenki egyszerre kezdett el beszélni:
-... legyen rajta húús, értitek, sok húús!
-... és persze cheddar sajt...
-... ízletes picit csigácskák a paradicsomszósz és a sajt érzéki egyvelege fölött...
-... én megkóstolnám juharsziruppal is...

De persze még percekig sorolhatták volna, úgysem találtak volna olyat, ami mindenkinek megfelel. Végül a többiek  – vagyis Francis, és az ő általa megfélelmlített Matthew – javasolták, hogy akkor az ünnepelt válasszon. Az Amerikai Egyesült Államoknak pedig tulajdonképpen nem volt sok kívánsága; csak legyen rajta horribilis hús és legyen jó zsíros.
Arthur nem állhatta meg fintorgás nélkül, de végül ő sétált a telefonhoz, hogy megrendelje a kívánt pizzákat. Kicsengett, majd a köszönés után már hallatszott is Veneziano bűntudatos hangja; tudniillik, Németország wurtstot akart sütni néhány perce náluk– valójában a vonal túlsó végéről még mindig hallatszódtak Dél-Olaszország üvöltései - és a sütők felmondták a szolgálatot. Szóval, lényeg a lényeg: Arthur csalódottan tette le a kagylót, és közölte a többiekkel.
- Bedöglöttek a sütők. Nincs pizza.
- Fasza – fejezte ki véleményét tömören és lényegretörően Alfred. – Most mit együnk?
- Nincs más hátra, főznünk kell – állapította meg Francis. – Ha úgyis Alfred az ünnepelt, csináljunk például... hmm... mit szólnátok hamburgerhez? Ahhoz biztos minden hozzávaló megvan.
Alfred felugrott örömében, és közölte, hogy ő süti a húst. Ám Francis ellenkezett; ő itt az ünnepelt, tehát ma nem ő fog főzni. A húst igenis süsse meg Arthur, Francis összeszedi a sajtot és a salátát, Matthew pedig majd belerakodja a zsömlék közé.
- Addig menj ki például a kertbe, vagy csinálj valamit. Ha elkészültünk, szólunk.
Alfred egy pillanaton belül már ott sem volt.

Arthur szótlanul elővette a húst, Francis pedig utánanézett a sajtnak. Vagy tíz percbe beletelt, mire minden hozzávalót megtaláltak; habár arra a kérdésre, hogy a házigazda miért tart magánál hamburgerzsemlét, pirulva csak annyit mondott, hogy kuss legyen. Francis örömmel konstatálta, hogy egy kis husi megsütése még az angolnak sem jelent különösebb gondot, Matthew pedig már - úgymond – rutinmunkás volt.
Még a hús sütésének felénél sem tartottak, amikor a Francis által összeszedett sajt és saláta már Matthew szépen összerakott hamburgerzsemléiben pihent, és már csak a zsíros töltelékre várt.
- Szerintem nyugodtan menj ki Alfredhoz – indítványozta Arthur úgy, hogy fél szeme a húson, másik fele Matthew-n volt. – Ezt majd megcsináljuk mi Francisszel.
A fiú félénken bólintott, majd kiment, hogy megnézze testvérét. Francis ezután Arthur mellé állt, hogy segítsen neki és így gyorsabban haladjanak.
Miközben békésen sütögették egymás mellett a beefet, Francis észrevette, hogy Arthur elkomorodva bámult a maga előtt tartott serpenyőre. Sóhajtott egyet, majd halkan megszólalt:
- Arthur, van valami baj?
Az angol szája félmosolyra húzódott, de nem pillantott fel rá.
- Semmi különös.
- Mon ami, nekem elmondhatod. – Francis próbált kedves lenni, ám Arthur felhorkant, miközben megfordította a húst.
- Majd pont neked, mi? Előbb vetkőzök meztelenre és rohangálom körbe Londont azt üvöltve, hogy terhes vagyok Matthew-tól.
- Köszönöm szépen, ez igazán kedves volt – fintorgott, majd néhány másodperc múlva ismét szólni akart; ám ekkor már Arthur kiáltott fel; arca az előbbi morcosból enyhén pirossá vált.
- Nem tudom... mit tehetnék. – Francis látta, hogy küzd magával és az érzéseivel is. De ebben a pillanatban főleg az okozott neki nehézséget, hogy őszintén beszéljen magáról; persze, Francis mindig tudta, hogy ő ilyen. Egyszerűen inkább nem szólt semmit és duzzogott magában... az érzései pedig pláne tabuk voltak mindenki számára. Még azok számára is, akik a legközelebb álltak hozzá.
- Ha elmondod, talán tudok segíteni – felelte együttérzően. Gyűlölte, ha szenvedni látta azt a férfit, akit szinte a legjobban szeretett a világon. Persze, a szerelemmel már nem törődött; tudta jól, hogyan állnak a dolgok, és nem akarta tönkretenni Arthur életét. Mert tudta jól, ezzel csak tönkretett volna mindent, amit eddig szorgos munkával, hosszú évek alatt felépített.
- Szerintem te is tudod jól, mire célzok – nyelt egyet Arthur. – Amerikáról van szó.
- Hallgatlak. – Francis megeresztett egy apró, lemondó sóhajt. Hát igen, ezt is megérhette: ő lett Anglia lelki szemetese. Egykori dicső birodalomból idáig süllyedt.
Arthur, még mielőtt szólt volna, kivette a húst és egy másikat rakott a helyére. Most még pirosabb volt.
- Én őszintén azt hittem, hogy utál – kezdett bele sóhajtva. – A ma reggeli viselkedését pedig nem tudom mire vélni. Eleve, hogy úgy állt ehhez ez egész itt alvós dologhoz...
Francis erre felkapta a fejét
- Milyen itt alvós dologhoz? Alfred... – nyelt egyet -... itt aludt? Nálad?
- Ó – túrt bele amaz idegesen a hajába. – Tényleg, nem mondtam. A helyzet az, hogy reggel arra ébredtem... szóval Alfred... ott feküdt mellettem.

- Melletted... melletted, úgy érted, az ágyban? – Francis ledöbbent.
- Igen – pirult el még jobban. – Azt hittem, tudod. Elvégre hoztál neki ajándékot.
- Szóval nem reggel érkezett. – A férfi idegesen nyelt egyet, és érezte, hogy ujjai még nagyobb erővel szorítják a serpenyőt. –  Egyébként megtudtad, hogyan került ide? És mit keresett az ágyadban?
- Nem hiszem, hogy pont neked ne lenne fantáziád elképzelni – nevetett fel idegesen Arthur. – Azt mondta, tegnap sokat ittunk és végül ez lett belőle. De én semmire nem emlékszem. – Francis elnyomott egy ’addig jó” megjegyzést, és inkább a beefre összpontosította energiáit; hagyta, hogy az angol tovább mesélje. – Én szörnyen zavarba jöttem, mert őt igazából... mindig is a fiamnak, vagy legalábbis öcsémnek tekintettem. Olyan valakinek, akinek olyan szerepet tölthetek be az életében, mint felelősségteljes apa, menő bátyus, vagy éppen bölcs mentor...
- Tehát mindenképpen olyasvalaki, aki valamiképpen felette áll.
- Valahogy úgy. És ma reggel meglepődve vettem észre, hogy Alfred nem úgy tekint rám, ahogy azt én eddig hittem. Ez az új érzés, hogy egyenrangú felnőttek vagyunk... ez nagyon furcsa nekem. Attól tartok, sohasem fogom megszokni.
Francis kissé elmosolyodott.
- Még mindig azt a kis Alfie-t látod benne, aki egykor volt. Én is így érzek vele és Kanadával szemben is.
Néhány pillanatnyi csend.
- De Alfred megcsókolt.
- És elég durván tapizott is, ha engem kérdezel. – Arthur olyan pillantást vetett rá, hogy inkább csöndben maradt.
- Nem utasíthattam el. Mégiscsak olyan, mintha a fiam lenne.
Francis erre olyan hangosan és élesen felnevetett, hogy Arthur először megijedt, majd szikrákat szóró szemekkel kérdezte, hogy mi olyan vicces.
- Be ne próbáld magyarázni, hogy pusztán atyai érzésektől vezérelve hagytad magad tegnap este... meg hogy azért nem lökted el, amikor megcsókolt és ölelgetett... ugyan, kérlek! – Francis most először bánta, hogy vizuális típus volt. Ahogy elképzelte ezeket ketten a baldachinos ágyban... szinte felfordult a gyomra. De ezt mégsem említette; ennyi tapintat azért még szorult belé. És nem akarta megbántani Arthurt sem.
- Lehet... hogy nem just ezért. – Az angol elkomorodott, és lehajtotta a fejét. – Talán... talán érzek valamit iránta. Talán már régóta érzek, csak összetévesztettem ezt azzal, amit apaként vagy bátyként érezni szokás...

Hamarosan elkészültek a hamburgerekkel, és behívták a két testvért ebédelni. Addigra már szép, hófehér teríték került az asztalra, ünnepi porcelántányérokkal. Sőt, még teát is főztek, ami most négy csészében éppen a terítőn gőzölgött. Körbeülték az asztalt díszesen; Arthur Francis mellett ült volna, de még a burgerekkel volt elfoglalva; vele szemben már kényelmesen terpeszkedett Alfred, és persze a szégyenlősen üldögélő Matthew.
Arthur még tányérra sem pakolta az ételt, Alfred már indult volna a konyhaasztal felé, ám Francis rászólt, hogy udvariasan várja ki az ételt.
- Mintha ötéves lennék – duzzogott amaz, rosszkedvűen sandítva az európai felé.
- Igaza van – szúrta közbe Arthur, miközben az asztalra rakta a hamburgeres tálat, és helyet foglalt. Szalvétáját úriemberhez méltóan a térdére helyezte. – Ha öt évesen nem tanulta meg, most sem fogja. Akkor, szerintem bon appetite!
- Bon appétit – csatlakozott Francis lelkesen, mire mindenki buzgón nekilátott.
Arthur félve helyezte szájába a zsírtól tocsogó valamit, majd néhány falat után bocsánatkéróen közölte a többiekkel:
- I’m sorry, kicsit túl zsíros lett.
Alfred ekkor kifakadt:
- Túl zsíros? Túl zsíros!? Inkább zsírszegény! Én vagyok az ünnepelt, és ilyen diétás szart kapok!
Arthur feje rögtön vörösre váltott a méregtől. Mégis hogy mondhat ilyet? Július negyedikén beengedte a saját házába, megengedte, hogy itt maradjon, csinált neki ebédet és most ez a hála!?
- Legalább nem szedsz fel újabb kétszáz kilót – gúnyolódott, és eldöntötte, hogy ennyiben hagyja. Alfreddal ígyis-úgyis beszélni akart még négyszemközt, és legfeljebb majd ezt is megvitatják. Nem akart nyilvános balhét, és hogy az elkövetkezendő hetekben az itt elkövetett mondatokat hallja vissza a konferenciákról.
Így hát csak csendesen felemelte a teáscsészéjét, és ivott egy kicsit.
- De ha egyszerűen ízetlen! – nyafogott tovább Amerika, majd öccse felé fordult. – Ugye, hogy semmi íze nincs?!
Kanada csak a fél kezében tartott maciját szorongatta, másik kezében pedig bizonytalanul tartotta a hamburgert.
- Hát, nem is tudom – suttogta, majd kissé félve körülnézett a jelenlévőkön. Szegény nem akarta megbántani a szakácsokat. – Szerintem jó, ahogy van.
- Már ne is haragudj, de teherautónyi zsírtól sem lesz ízesebb ez a... khm...elnézést, de mivel úriember vagyok, nem káromkodom – fejezte ki a véleményét Francis is. – Szóval azt akarom mondani, mi mindent megtettünk.

Miután Alfred rájött, hogy Matthew-ra nemigen számíthat, Franciaországgal pedig úgyis kudarcot vallana, inkább a kajájába temetkezett. Úgy öt perc múlva megszomjazott, és kissé ügyetlenül megfogta a teáscsészéjét; egy pillanatig hangosan szürcsölgetni kezdte a benne lévő tartalmat, de aztán az asztalterítőre köpte az egészet.
- Mi van ebben? Ne haragudj Anglia, de ez valami borzasztó.
Itt szakadt el Arthurnál az a bizonyos fonál. Dühtől eltorzult arccal felpattant, és azt kiáltotta:
- Na most megölöm! – Francis szerencsére ott volt, és időben elkapta a férfi kezeit, mielőtt azok lesújtottak volna Alfredra. Mint a rablópandúros játékban; Arthur hátán a kezével csak dühöngeni tudott.
- Mi a franc bajod van velem, he? Miért kritizálsz állandóan, miért nem jó soha, amit én csinálok?
- Hát én is ezt kérdezem – állt fel Alfred is. Az ő szemeiben nem düh lángolt, hanem inkább szomorúság. Végtelen szomorúság.
Arthur ettől megzavarodott. Csillogó szemekkel nézte a vele szemben álló férfit, majd szinte kábán hagyta, hogy Francis visszanyomja a székre. Miután a két vendég – és persze Alfred – elkezdtek étkezni, véget ért ez a pillanat. Arthur pedig megint ugyanúgy dühöngött magában, mint az előbb.
- ... és nekem nagyon tetszenek a téli virágok. Olyan üdítően hatnak a lélekre. Meg persze romantikusak is a maguk módján, ha nem is annyira, mint például a rózsa.
- Igen, szerintem is nagyon szépek – mosolygott Alfred. - Arthur?
Az említett görcsösen markolászta a teáscsészéjét, miközben fogait csikorgatta az előtte ülőre. Vihogott is kicsit.
- A szép az lesz, ha pofán baszlak ezzel. Kanada, egyetértesz?
Kanada idegesen pillantgatott jobbra-balra, miközben érezte a kínos csendet, ami az előtte ülő Franciaországra telepedett.
- Nem lenne kár érte – vágott vissza Alfred szokatlanul kultúráltan. Ezúttal nem volt sem asztalcsapkodás, sem ordibálás. Hálistennek.
- De kérlek titeket, kultúráltan – vetett ellen Francis úrias modorban. – Az asztalnál ülünk.
Arthur inkább lenyelte, amit mondani szándékozott volna.

Végül is csak sikerült az ebédidő további részét csendben eltölteni. Miután végeztek, a két testvér kiszaladt; így Arthur és Francis reszortja volt leszedni az asztalt és elmosogatni. Vagyis, lett volna; Amerika ugyanis közölte, hogy majd ő segít a házigazdának, Francis nyugodtan pihenjen csak ebéd után.
Angliának először ez nem volt túlságosan ínyére, de végül is előbb-utóbb esedékes lett volna egy beszélgetés kettőjük között. Talán most túl lesz rajta egyszer és mindenkorra... és már azt is tudta, mit fog mondani.

Arthur azt várta, hogy a másik szólaljon meg előbb. Ám az csak némán mosogatott mellette, szemét le sem véve a mosatlan tányérokról. Láthatóan nagyon koncentrált; talán nem is volt más célja ezzel a nagy szorgalommal, mint hogy egyszerűen segítsen ő is valamiben.
A nappaliból behallatszott a másik két ország önfeledt nevetése; lassan azonban ez is elhalkult, amint kimentek az udvarra. Matthew már korábban kitalálta, hogy játsszanak valami társasjátékot ebéd után, és Francisszel valószínűleg éppen ezen vitatkoztak.
Bár, a vitatkozás szó azért túlzás. Franciaország és Kanada ugyan néha összekaptak, de ők – Angliával és Amerikával szemben – sosem haragudtak egymásra sokáig, vagy ha mégis, mindig minden csatájuk nevetéssel végződött.  Arthur ezért kicsit irigyelte is őket; Alfred ugyanis sokkal másabb jellemmel bírt, mint Matthew. Nyilván, ő volt a lázadó, a mindenkinek ellentmondó idősebb fiú, Matthew pedig szinte eltörpült mellette a félénkségével. A két felnőtt ennek ellenére egyformán szerette mindkettőt.

Arthur nagy levegőt vett, és végül úgy döntött, mégiscsak megszólítja Alfredot.

- Alfred, szeretnék beszélni veled. – Arthur szíve a torkában dobogott, de nem értette, miért ennyire ideges. Alfred először értetlenül nézett, de végül könnyeden felnevetett.
- És akkor most jön a nagy dráma, amiben Anglia végre színt vall és beismeri az érzéseit. Papírzsepiket készenlétbe! – Vigyorgott, majd arca egy pillanat alatt vált ismét barátságossá. – De most komolyan, Arthur, ennél klisésebben nem is kezdhetted volna.
A másik először elpirult, majd még mielőtt válaszolt volna, leesett neki a tantusz. A mosogatást egy pillanatra félbehagyva, döbbenten meredt az amerikaira. Mindenesetre igen mulatságos látványt nyújtott, ahogy két kezében maga mellett tartotta a két csuromvizes tányért.
- Mi az, most nincs egy hatásos káromkodásod, amit a fejemhez vághatnál? – fordult vissza Alfred a mosogatnivalóhoz, de közben azért somolygott magában.
- Te… - Arthur még mindig csak állt, mint egy szobor. A szemei csillogtak, ahogy a másikra nézett. – Arthurnak neveztél.
- Igen, tudtommal így hívnak.
- De te nem használtad ezt a nevet. - Az angol összehúzta a szemöldökét. - Általában Angliának hívtál, néha pedig Artie-nak vagy Iggynek, hogy idegesíts. De Arthur…
Alfred először hallgatott, majd gondterhelten sóhajtott. Mintha kicsit ő is kezdte volna megérezni a helyzet valódi súlyát.
- Ha szeretnéd, ezentúl így foglak hívni. De igazából nem mindegy, mi a neved? – Ezután kissé elkomorodott, és halkabb is lett. - Régen nem engedted, hogy bátyámnak szólítsalak.
- Így volt – ismerte be Arthur, kissé bűntudatosan. – De csak mert rossz tapasztalataim voltak ezzel a névvel. Tudod, ott van például Skócia…
- Nem! – Alfred mérgesen a vízbe csapta a kezében tartott tányért. – Én még csak egy apró kisfiú voltam, és annyit kértem: had hívhassalak bátyámnak. Te ezt megtagadtad, ami nagyon rosszul esett akkor. És bár tudom, hogy úgy bántál velem, mintha a családod része lennék – ezért hálás is vagyok -, de mindig gyűlöltem, ha összehasonlítottál mással. – Ennél a pontnál komolyan Arthur szemébe nézett.  – Arthur, te sosem értetted, miért vagyok annyira más, mint te. Megpróbáltál irányítani és befolyásolni, szerinted jó irányba… számomra ezek a próbálkozások fullasztóak voltak. Ilyenkor úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Arthur nyelt egyet. Arra még nem volt felkészülve, hogy ilyen bíráló szavakat halljon Alfred szájából. Bár – igen, ezt beismerte- számított rá, hogy szóba kerül ez a kényes téma – az ő saját nevelésének a csődje, amit még soha senki nem mondott ki szavakkal. Alfred pedig, igen, imádta az angolt ugratni, de idáig sosem merészkedett; ez ugyanis neki is nehéz terep volt. És bár sosem mutatta, Anglia tisztában volt vele, hogy ez milyen fájó emlékeket idéz fel benne is. Nem csak ő szenvedett; ezt valahol mélyen mindig is tudta.

Ilyen súlyos szavak után Arthur nem tudott megszólalni egy darabig.
- Nincs hozzáfűznivalód? – kérdezte az amerikai keserűen.
- Igazad van. – A férfi szemében mintha valami nedves dolog csillant volna meg, amikor Alfred ránézett. – Bocsáss meg nekem… de most már semmin sem tudok változtatni. Ha gyűlölsz, azt teljesen jogosan teszed, és megértelek... – Arthur a szemét a tenyerébe temette. Nem akarta, hogy Amerika lássa sírni. Nem láthatja őt még egyszer gyengének. Soha többé.

Alfred meghökkent ezen a váratlan, bensőséges reakción, és a hangja sokkal lágyabb lett, ahogy a számára kedves férfi nevét suttogta:
- Arthur… nem erről van szó, és nem ide akartam kilyukadni. – Az említett piros arccal és csillogó szemekkel felnézett rá. Alfred tett néhány tétova lépést felé, mintha azt sem tudná, hogy érjen hozzá. Végül a kezét Arthur vállára tette, mintegy vigasztalásképpen. – A helyzet ugyanis az… bárhogy is bántál velem, vagy én veled… én nem tudlak gyűlölni – bökte ki.
Arthur ledöbbent.
- Hogy… hogy mondtad?
- Nem gyűlöllek – sóhajtotta. – Sőt…

Ám a megkezdett mondatot nem fejezhette be; ugyanis mindketten egy éles jajkiáltásokat hallottak kintről. Arthur meg sem várta, hogy Alfred megszólaljon; rohant is, hogy megnézze mi történt.  Kiérve az udvarra aztán aggódva konstatálta, hogy Matthew a füvön fekszik erősen felhorzsolt lábakkal, mellette Francis térdelt, és idegesen pillantgatott az érkezőkre.
- Itt meg mi történt? – hüledezett Arthur, majd odarohant és Francisszel felsegítették, majd elkísérték a sérültet a nappaliban lévő kanapéig.
- Befelé igyekezett éppen, amikor elcsúszott a vizes füvön – magyarázta Francis, majd kissé mérgesen nézett Arthurra. – Erről is ez az átkozott időjárás tehet, ami nálatok van!
- Te voltál ott vele, most meg már az én hibám?!
- Nagyon fáj – szisszent fel a Matthew is. Azok ketten végre lenyugodtak, majd Arthur a szakadt nadrágot felhúzva, közelebbről nézve is megvizsgálta a vöröslő sebet.
- Nagyon csúnya a sérülés – állapította meg. – Fertőtleníteni kéne, ráadásul nagyon sok piszok ment bele. Arról már nem is beszélve, hogy eléggé vérzik.
- Francis, menjünk haza! – jajdult fel Matthew, meghúzgálva az említett ingjét; aki egyébként meglehetősen csalódott képet vágott erre.
- Most?! De hát nem úgy volt, hogy játszunk valamit?
- Szerintem is jobb, ha elmentek orvoshoz.
- Szerintem is – szólalt meg végre Alfred is. – Mi jól elleszünk itt ketten. Ugye, Arthur?
Az angol köhécselt.
- Na jó, rendben. Végül is, ez a ti ünnepetek – válaszolta Francia olyan hanggal, ami akár egy olyan kisfiúé is lehetne, akitől elveszik a kedvenc játékát. – De meg kell ígérnetek, hogy tartunk egyszer egy karaoke partit!
- Én benne vagyok – mosolygott Alfred, majd megvárta, amíg a házigazda kikíséri a vendégeket. Amikor Arthur visszajött, az amerikai már vigyorogva, karba tett kézzel állt az egyik falnak dőlve.
- Kikísértem őket – mondta. – Egyébként, csak hogy tisztázzuk: te meddig tervezed itt lopni a napot?
- Ha elmondanám, megsértődnél. – Alfred szája most már fülig ért; a másik eközben gyanakodva felhúzta a szemöldökét.
- Ezt meg hogy érted?
- Csak úgy… - Ezzel megragadta Anglia karjait, majd maga felé húzta, és végül egy lökéssel a falnak döntötte; Alfred két kezével támasztotta magát, ahogy közelebb hajolt. -… hogy nem tervezek ma éjszaka hazamenni. Sőt, nagyon is sokszor akarom még a "napot lopni" itt, nálad.
Arthur elpirult, de nem ellenkezett.
- Mondhatok valamit én is?
- Parancsolj – válaszolta demokratikusan Alfred, aki olyan közel volt a másikhoz, hogy Arthur érezte a meleg leheletét az arcán, és ettől zavarba is jött.
- De jobb lenne… kicsit nyugodtabb… környezetben…
- Nincs szükség rá – rázta amaz a fejét.
- Hmm… jó – Arthur igyekezett elfordítani a fejét amennyire csak lehetett, hogy még véletlenül se nézhessen a szemébe Alfred. – Csak annyit… hogy amit mondtál… örülök neki. Én mindig azt hittem, hogy gyűlölsz.
- Buta – mosolyodott el az, miközben behunyva szemeit megpuszilta Arthur homlokát. – Tudnod kellene, mennyire szeretlek.
- Értem, hogy szeretsz – fakadt ki Arthur; végre kitört belőle, amit mindezidáig őrjítő fájdalomként hordozott magában. Minden reménytelenség és kétkedés a felszínre került. – De tudnom kell, pontosan hogy szeretsz! Ha bátyként, vagy mint egy apát… az nekem nagyon fájna. Alfred, gondolj bele egy kicsit a helyzetembe. Évszázadokig éltem úgy, hogy nem tudtam felőled semmit, és aztán hirtelen visszatérsz, mint befolyásos nagyhatalom!  Van fogalmad arról, hogy amíg te vígan éldegéltél, addig én mennyit szenvedtem az árulásod miatt!?
- Én nem árultalak el. – Alfred arcáról ekkorra már lehervadt a mosoly, és kicsit távolabb is húzódott.  – És ne hidd, hogy  akkoriban vígan éldegéltem, vagy hogy nekem nem fájt ez. De igenis, Arthur, igenis fájt. Viszont éreztem, hogy meg kell tennem. Talán most megbántalak; de azt kell mondjam, ha újra kellene kezdenem mindent, ma is így cselekednék. Neked nem a tulajdonodként kell szeretned engem, hanem mint egy veled egyenrangú férfit. – Itt lassan Arthurhoz hajolt, majd a fülébe suttogta a meglepett Arthurnak: - Igen, jól hallottad. Szerelmes vagyok beléd. És ezt azért mondom ki, mert kész vagyok vállalni a szavaimmal járó összes felelősséget. Nem bújok el többé és nem húzódok vissza.
- Alfred… - suttogta Arthur, majd nagy levegőt vett. A másik felé hajolt és megcsókolta; ezúttal ő sem ellenkezett. "Édes. És határozottan jól csókol." A falhoz szorította, Arthur erre pedig boldogan fonta a karjait Alfred nyaka köré.
- Na – szólt végül az amerikai kipirulva, és Arthur homlokának döntötte a fejét. – Most már elmondhatok egy titkot.
- Milyen titkot? – mosolyodott el az angol is. Alfred felnevetett.
- Tudod, tegnap este nem történt köztünk semmi.
- Mi… micsoda?
- Így van, sajnálom – vigyorgott. – A mesémből csak annyi igaz, hogy hazahoztalak, aztán beraktalak egy kád vízbe – amit te részegen kipocskoltál -, majd bedugtalak az ágyba. Aztán én is lezuhanyoztam és gondoltam, itt maradok estére, hogy másnap röhöghessek egy jót a másnapos fejeden, meg persze a helyzet iróniáján.
Arthur a döbbenet és méreg különös egyvelegével meredt a még mindig az ő ölelésében lévő Alfredra. Meg akart mozdulni, de a másik nem hagyta, rendületlenül szorította őt tovább. Hamarosan az angol feje vörösre váltott – ezúttal azonban nem a szerelemtől.
- Te… te nem vagy normális! – kapkodta a levegőt. – Tudod te, hogy megijedtem, amikor láttam, hogy ott fekszel mellettem!?
- Semmi vész, Artie – kacagott fel Alfred. – Igaz, nem ez volt a tervem; de sikerült elérnem, hogy ez a nap mostantól ne a függetlenségem kapcsán jusson eszedbe. Mától talán emlékezni fogsz majd július negyedikén arra is, mennyire szeretlek. – Arthur arca itt már kevésbé volt piros, és láthatóan lenyugodott. – Egyébként a nap számunkra még csak most kezdődik. Ha gondolod, nézhetünk valami romantikus musicalt, aztán majd este csinálok én vacsit. El leszel kényeztetve! – nevetett.  – Aztán… bepótoljuk a tegnap estit, oké?
- Hát, nem is tudom… haza kellene menned – közölte Arthur bűntudatosan.
- Na ne szórakozz. – Alfred komolyan a szemébe nézett. – Ha ezért aggódsz, nem foglak megint elhagyni. Arról ne is álmodj.
- Nem erről van szó – mosolygott. – Megbízom benned, de…
- Akkor meg, mire vársz még?! Hozok egy kis nasit, te addig keress valami jó filmet!

Ezzel Alfred elviharzott a konyha felé. Arthur mosolyogva, kipirult arccal nézet utána, és magában hálát adott, amiért Alfred ilyen jól tudott neki hazudni. Ennek köszönhetően úgy érezte, hogy végre él; és ilyen hatalmas boldogság után az a több száz évvel ezelőtti viharos, esős éjszaka már csak halvány árnykép volt valahova a lelke legmélyére száműzve.

2 komment:

  1. Ez olyan szép volt T-T Vaggy nem is tudom mit kellene ilyekor -rögtön az elolvasása után- írnom. Vicces is volt, komoly is és az UsUk volt benne a legjobb x3 Meg nekem ez a pirulós Arthur a kedvencem xd
    *próbál valami értelmeset írni* Annyira tetszett T-T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó köszönöm, bár elég régi írásom >< És azt is köszi hogy írtál, nagyon jól esik *-*

      Törlés

 
Design by Casandra Krammer