De Profundis - 6.fejezet

Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy nap azonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét. 

Fandom: Supernatural

Párosítás: Destiel, Sabriel

Korhatár: 16

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel  regény AU
Más megjegyzés: ezt a dalt ajánlom hallgatásra, engem már a kezdettől megihletett.

1.fejezet
2.fejezet

3.fejezet

4. fejezet

5.fejezet

- Nagyon finom, anya, tényleg. – Castiel megejtett egy udvarias félmosolyt, de a villájával leginkább csak turkált a cukormázas répatortában. Valamikor nagyon szerette, talán gyermekkorában, de úgy tűnt, mintha azok az idők másvalaki életének meghatározó pontjai lennének. Rebecca, az édesanyja aggódó tekintettel figyelte Cas esetlen mozdulatait, és próbálta kitalálni, hogy mit érezhet fia a fekete reverenda alatt. – Mesélj inkább arról az incidensről a vérellátóban. Tegnap olvastam a hírt, és ledöbbentem. Hogy lehet valaki ilyesmire képes?

A nő sóhajtott. 

- Igazság szerint a lapok eltúlozták kicsit a dolgokat, nem egy egész hűtőnyi, csak pár flakon vér tűnt el tegnapelőtt éjszaka. Betörés nyomai nem voltak, sem ujjlenyomatok, a rendőrség nagyjából tehetetlen. 

Castiel bólintott. Tudta, hogy anyjának már csak pár hónapja van a nyugdíjazásig, és igazság szerint nagyon féltette őt, különösen most, hogy ilyen rejtélyes indokból betört valaki a munkahelyére, és vért lopott. A férfi el sem tudta képzelni, hogy ha valakinek szüksége van rá, miért nem tudja kérvényezni a kórházban - ha pedig nem adnak, annak nyilván oka van. 

- De inkább mesélj arról, hogy te mit csinálsz mostanában – próbálta a kényelmetlenebb mederbe terelni Rebecca a beszélgetést. – Tudod, kincsem, nagyon fáradtnak látszol. Sápadt is vagy. Ugye eszel rendesen?

Cas, majd az édesanyja is a pap kezében tartott répatortára néztek. Cas köhintett, és lerakta a szinte érintetlen desszertet a dohányzóasztalra. 

- Ne aggódj, Gabriel mellett nem lehet diétázni. 

- Mégis látom rajtad, hogy valami baj van. – A férfi arca elborult, ahogy Rebecca közelebb hajolt, és kezeit a fia térdére helyezte. Ugyanolyan kék szemei voltak, mint Castielnek. – Tudod, Cas, hogy nekem mindent elmondhatsz. Most még apád sincs itt, hogy kellemetlen megjegyzéseket tegyen.

- Hidd el, ez nem olyan dolog, amit az anyjával megbeszélne az ember.

Rebecca hallgatott egy ideig, aztán a szavak úgy törtek ki belőle, mint egy működő vulkánból a forró láva:

- Nem hibáztatnálak akkor sem, ha nő van a dologban. Tényleg. Egészséges, felnőtt férfi vagy, természetes, hogy vannak bizonyos vágyaid… biztos vagyok benne, hogy a családalapítás is megfordul néha a fejedben. Őszintén mondom, hogy egy rossz szavunk sem lenne, ha kilépnél a rendből, úgyhogy ha esetleg ez tartana vissza…

- Hogy… micsoda? – Castiel alig tudott beszélni, annyira mérges lett. Az arcának is volt végre egy kis vörös színe, ujjai pedig ökölbe szorultak a kanapé bőrülésén. – Anya, te itt nagyon félreértesz valamit. Mikor felesküdtem arra, hogy távol tartom magamtól a gyengéd érzelmeket, azt komolyan is gondoltam. 

- Tehát szerelmes vagy – vonta le a következtetést Rebecca.

- Nem. Nem vagyok. – Ez a beszélgetés kezdett egyre irányíthatatlanabb lenni, Castiel pedig megigazította a gallérját. Augusztus volt végtére is, persze, hogy melege van. – Én csak Istent szeretem, és legfeljebb két életcélom van. Az egyik, hogy hűen szolgáljam az Atyát, a másik, hogy hatni tudjak az emberekre, és megváltoztassam az életüket. Talán furcsán hangozhat, anya, de nekem van önfegyelmem, és nem engedem, hogy bárki az életcéljaim és közém férkőzzön.

- Tehát mégis van valaki.

Castielnek a szeme se rezzent, csak bámult lefelé, és nyelt egyet.

- Beszéljünk inkább a házról. Jelentkezett már valaki? 

- Ó, apád annyira szánalomra méltóan könyörgött, hogy végül mégsem hirdettük meg. 

Rebecca sóhajtott, de mosolyogva nézett körül a szobában. Az igaz, hogy anyagi gondjaik már régóta nem voltak, de egy ekkora méretű és igényű ház talán nem a legkényelmesebb két nyugdíjasnak, különösen, hogy az utóbbi időben takarítónőre sem igen költöttek. Castiel igazából nem kötődött az épülethez, mivel a gyermekkorát nem itt, hanem egy városszéli, kicsit lerobbant, kétszobás házban töltötte, és azt érezte igazán otthonának. Aztán mikor beindult édesapjának a szekér, megvették ezt a már-már luxusvillának is beillő házat a villanegyedben, kinti medencével és hatalmas étkezőszobával; Cas azonban már kollégista volt ekkor, és nem sokat jelentett számára a nagy flanc.

- Ti tudjátok. Mindenesetre én magányosan érezném magam egy ekkora lakásban – szögezte le Cas, ahogy felállt, és eligazgatta a meggyűrődött reverendáját. – Jövő héten akkor meg tudom keresztelni a Kendrick kislányt, de legyenek ott már fél órával előtte, mert lehet, hogy a mise hamarabb befejeződik. A legjobb az lenne, ha arra is eljönnének. 

- Átadom – bólintott Rebecca, majd kicsit hátrébb húzódott, hogy büszkén megcsodálhassa reverendás fia látványát. Aztán szoros ölelésbe vonta őt. – Jó legyél, bár gondolom, ezt neked felesleges mondanom. Te vagy a legtökéletesebb gyerek, akit csak egy anya álmodhat… kivéve persze az unokás részt. 

- Én is szeretlek. – Cas szíve elszorult, hiába próbálta elviccelni a dolgokat. Hát az anyja tényleg azt hiszi, hogy ilyen makulátlan, tiszta ember lett belőle? Mardosta a lelkét az önvád, ahogy kibontakozott Rebecca karjaiból. Elképzelni sem merte, hogy anyja mit gondolna, ha elmondaná neki, hogy ilyen… bensőséges viszony fűzi őt egy démonhoz.  Bár talán az is elég lenne neki, hogy egy férfiról van szó, gondolta keserűen. 

×××

Mikor másnap délután Cas kénytelen volt ránézni a naptárra azért, hogy egyeztessen egy temetést, hideg rémület futott végig a gerincén arra a gondolatra, hogy lassan két hónapja lesz annak, hogy ott hagyta Deant abban a motelben. Ilyen régóta nem látta volna a férfit? Pedig az arca még mindig előtte volt, éjjel és nappal, ébren vagy álmok révén – akár akarta, akár nem. 

Cas úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette szerencsétlen özvegyet. Mikor végre lerendezte a temetéssel kapcsolatos adminisztrációt, és hazatért, semmihez sem volt kedve. Unottan pakolgatta a könyveit ide-oda, és legalább háromszor kiporolta a DVD-s polcát is, nehogy egy szem kosz is maradjon rajta. Estefelé megérkezett Gabriel is, frissen a miséről; pirítóst készített magának, és egy pohár Pepsivel bevackolta magát a konyhába, láthatóan azon igyekezve, hogy felvidítsa valahogy paptársát. Felvetette, hogy nézhetnének együtt filmet, vagy akár megsüthetnék Cas kedvenc, vaníliás-kakaós muffinját (ez pedig olyan ajánlat volt, ami a lehető legritkább alkalmakkor, legfeljebb ünnep- és szülinapokon fordult meg Gabriel fejében), a fiatalabb viszont erre is mogorván nemet mondott.

- Akkor gubózz be a kis szobádba, és zárd be magad a négy fal közé – horkantott fel Gabe, aztán harapott egyet a pirítósból. Ahogy étel került a szájába, máris békülékenyebbnek tűnt. – Jól van, a múltkor én voltam a hibás, mikor benne felejtettem a tésztában a tojáshéjat, de legalább jó ropogós volt. 

Castiel az emlék hatására elfintorodott.

- Nem akartam, hogy sértésnek vegyél bármit is, csak egyszerűen nincs energiám most a társasághoz, értsd meg. – Castiel éppen a mondat végére ért, mikor a csengő félbeszakította a beszélgetést. Gabriel elnéző mosollyal nézett rá a pohár Pepsi mögül.

- Sam. – A fiatalabbik pap már a kérdéssel sem bajlódott, egyszerűen kijelentette a mondatot, Gabe azonban meg sem moccant; fürkésző szemekkel vizsgálta Castiel beesett arcát.

- Ha beszélgetni szeretnél, elküldöm. Aggódom miattad, Cas.  - És Gabriel, a másik nagy meglepetésére tényleg úgy nézett ki, mintha féltené őt. Cas megpróbálkozott egy erőltetett mosollyal, és a hangját is igyekezett összekaparni, hogy egy életerős férfiéra emlékeztessen.

- Jól vagyok.

- Én pedig a pápa – forgatta meg a szemeit Gabriel. – Nézd, el tudom képzelni, hogy Dean… elvesztése megviselt, de előbb-utóbb muszáj lesz tovább lépned. Tudod, hallottam, hogy a hívek is aggódnak érted, és hogy tegnapelőtt majdnem elájultál misén. Ez így nem folytatódhat tovább, megértetted? Nem engedem. Nem engedem, hogy egy ilyen mocsokláda férfi tegyen tönkre.

Castiel az asztalra meredt, és hirtelen úgy érezte, hogy Gabriel a legidegesítőbb ember a világon. A csengő közben eszeveszettül csörömpölt, és Castiel idegeinek nyugtatásán ez vajmi keveset segített.

- Nem tűröm, Gabriel, hogy bármilyen módon is beleszólj az életembe. Különben a helyedben inkább a saját lelki üdvömmel foglalkoznék. A te házad táján is bőven van mit söprögetni. 

Ezzel ott hagyott mindent, és elviharzott a szobája felé.

×××

Castiel úgy érezte, mintha soha nem fájtak volna ennyire a sebhelyei. Amint bezárta az ajtót maga mögött, lehámozta magáról a reverendát, aztán a fehér inget; felszisszent, mikor az ing vékony anyaga hozzáért az alkarjához. Azóta az este óta, hogy Charlie-nál vendégségben volt, számtalan kisebb-nagyobb piros vonal sorakozott testének ezen részén. Legelőször még nagyon bátortalan volt, és a tű hegyével csak finoman megkapargatta a bőrt; nemsokára azonban vett egy csomag borotvapengét, és azon él hónapok óta. Mindig óvatos volt és csak kevés sebet ejtett magát - éppen annyit, hogy a fájdalom kis időre eltompítsa az agyát, és átmeneti békességet adjon. Lefekvés előtt, reggel, és néha, ha nagyon szüksége volt rá, napközben is. 

Ahogy elővett egy még használatlan pengét, gondolatai Gabrielnél és a csengőnél jártak. Azon tűnődött, hogy vajon mikor vált nyilvánvalóvá Sam és Gabe számára, hogy ez a dolog köztük több lesz egyéjszakás kalandnál. A Winchester-fiú a vártál is gyakrabban jött hozzájuk látogatóba, Casnek pedig nehezére esett elhinni, hogy Jess nem vesz észre semmit. (Persze ha észre is vett volna valamit, melyik józan ember gyanakodna arra, hogy a vőlegénye megcsalja őt a helyi plébánossal?) Természetesen időközben Castiel esze is megjött, és olyankor, ha Sam náluk volt, vagy filmet nézett maximális hangerőn, vagy kocsikázott egyet a városban – egyszer az is előfordult, hogy hajnali két órakor, egy párnával és egy takaróval a kezében becsöngetett Charlie-hoz, akinek különben már volt egy ott alvós vendége. Bár Cas sejtette, hogy a lány szobájában sem történhetnek sokkal erkölcsösebb dolgok, mint a paplakban, a Bradbury-ház vendégszobája egy okból mégis kényelmesebb hely volt: biztos, masszív falakból állt. 

Casnek erről szinte rögtön eszébe jutott az a lerobbant motel a városszélen, és a málladozó napsárga festék. Remélte, hogy Dean megfogadta a tanácsát, és elkotródott ebből a városból - tekintve, hogy az utóbbi hónapban csak egy idős asszony halt meg, és ő is természetes halállal, a férfi egy kis megkönnyebbülést érzett. Azt is csak rövid ideig. Ahogy képzelete egyre vadabb jelenetekbe sodorta őt, a félelme és bűntudata nemhogy enyhült, hanem inkább megerősödött; még a szokottnál is többet imádkozott, és hetente gyónt, bár nem vallott be Gabrielnek mindent. Nem vallotta be, hogy olyan élénken látta maga előtt Dean borostás arcát, mintha csak tegnap találkoztak volna utoljára; néha talán érzett is egy, a kelleténél erősebb fuvallatot, vagy a démon lusta, mégis figyelmes tekintetét a hátán. Mindahányszor bebeszélte magának, hogy csak a képzelete játszik vele, és igazán illene már elfelejtenie őt. Úgy érezte magát, mint egy kamasz, akinek bár megmondták, hogy ne rajongjon azért a hírességért, mert úgysem lehet sohasem az övé, ő mégis csak szövögeti az ábrándjait nap mint nap, bár tudja, hogy helytelen az, amit tesz. 

Ezen az estén, mikor a penge ott csillogott a kemény szorításában, valóban elhitte, hogy belefáradt már az örökös harcba. Szánta magát, amiért ilyen gyenge volt; elég volt egyetlen kísértés a gonosztól, hogy elveszítse azt a kitartást és önfegyelmet, amit évek megfeszített munkája volt elérni. De mi van, ha Dean mégsem volt gonosz? Mi van, ha a menny, a pokol, a purgatórium, ez mind-mind csak egy hatalmas hazugság, és a világ nem feketéből és fehérből van összegyúrva? Mi van, ha Isten nem törődik a teremtményeivel? Az ő démonja kedves volt, figyelmes és semmi mást nem akart, mint szeretkezni Castiellel. Valóban ennyire megvetendő lenne a szex? Hiszen látta Gabrielt az utóbbi időben, ahogy szinte kivirult Sam látogatásai mellett; néha, titokban a fiatalabb pap még irigykedett is. Mikor nagy ritkán otthon volt és hallotta Gabriel rugós matracát nyikorogni, elképzelte, ahogy az ő teste alatt süpped be így az ágy, miközben Dean benne mozog, és szilárdan, mégis gyengéden lefogja a derekát. Így utólag visszanézve felmerült benne, hogy talán elhamarkodottan döntött. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy kívánta a férfit; akkor mégis nem tudta átlépni azokat az átkozott korlátait? 

Castiel a következő pillanatban mély levegőt vett, és minden vér kifutott az arcából. Ránézett a pengére; tiszta akart lenni. Elkeseredetten tiszta akart lenni újra.

×××

Sam felemelte kicsit a fejét, és hagyta, hogy Gabriel a füle mögé simítson egy tincset a hosszú hajából. Gabe vigyorgott, ahogy ránézett a férfi nyakán lévő kiszívott nyomokra. 

- Ezzel fel fogsz tűnni az utcán, drágaság.

- Ugyan, mindjárt itt a sálszezon – nevetett Sam. – Jess meg, amilyen erkölcsös lett mostanában, nem hinném, hogy észreveszi.

Gabriel értetlenül pislogott, és fentebb tornászta magát Sam ölében.

- Úgy érted…?

- Nagy hatással volt rá a múltkori szónoklatod a jegyes hittanon – forgatta meg a szemét a magasabb férfi. – Mármint a házasság előtti szexről. A fejébe vette, hogy ha az esküvőig nem érünk egymáshoz, a nászéjszaka sokkal izgalmasabb lesz… vagyis, igazság szerint csak felvetette az ötletet, de kis habozás után beleegyeztem én is.

Gabriel már éppen ott tartott, hogy megdicséri a férfit, amiért az keresztény szempontból ilyen nemes és okos döntést hozott, aztán rájött, hogy ez az erényes ember pár perccel ezelőtt még egy pappal huncutkodott. 

- És az sem tűnik fel neki, hogy milyen gyakran jársz futni esténként?

A férfi vállat vont.

- Nos, nem vettem észre. Bizonyos időközönként azért tényleg eljárok edzeni, hogy lássa, mosni kell a ruhámat, de… nem, ezen kívül nem hinném, hogy gyanakszik. Vagy csak zseniálisan titkolja. 

- Értem. – Gabriel hazudott, és azt is tudta, hogy Sam is látja rajta ezt. Sosem beszéltek a kettőjük ügyéről, és egyáltalán, gyakori találkáik alkalmával is igyekeztek a kommunikáció szintjét a minimumra redukálni; most azonban Sam tekintete mintha kissé gyengédebb lett volna, és hajlandónak mutatkozott egy kis őszinteségre.

- Gabriel, nem akarom, hogy… félreértsd ezeket a dolgokat köztünk. Szeretek veled lenni, de ahogy közeledik a jegyes hittan vége… - Sam beleharapott az ajkába. – Jessicával már megegyeztünk, hogy valamikor november vége felé legkésőbb szeretnénk összeházasodni. Nem akarlak megsérteni, de azután…

- Értem, nagyfiú – Gabe ujjait Sam ajkaira tapasztotta, majd szelíd csókot nyomott rá. Ezután Sam vállgödrébe temette az arcát, és lehunyta a szemeit. – Ennyi volt. Nincs harag. 

- Tényleg? – lepődött meg Sam.

Gabriel szinte érezte a férfi forró szívverését, amint meztelen mellkasuk összeért. 

- Tényleg. – A pap várt egy kicsit, és kiélvezte a lusta pillanatot. Aztán gondolt egyet, és feltápászkodva az ágyról, egészen az íróasztaláig sietett. Laptoppal az ölében visszafeküdt az ágyba; csintalan mosollyal az arcán beizzította a gépet, amint Sam hátulról átfonta őt hatalmas karjaival. A férfi rálesett a monitorra. 

- Mit csinálsz?

- Csak forradalmasítom a szexuális életünket. Még Luke atya küldött át nekem az ősidőkben pár pikáns oldalt, gondoltam, nem jönne rosszul. – Az internet azonban úgy döntött, nem lesz a segítségükre. Gabriel mindent megpróbált, de a böngésző folyton csak azt adta ki, hogy a keresett oldal nem található. – Na ne már.

- Szerintem megy ez nekünk anélkül is. – Sam aprót kuncogott, ahogy Gabe vállát telehintette csókokkal, keze pedig a férfi törökülésben lévő lába közé csúszott.

- De én szeretném kipróbálni – makacskodott Gabe.

- Éppenséggel megnézhetem a routert. Ha világít, nem lehet nagy baj.

Gabe ekkor kibontakozott Sam karjaiból, és a dereka köré tekerte az egyik takarót. 

- Cas szobájában van a wifi, úgyhogy majd én megnézem. Nem vagyok egy szakértő, de ennyivel talán én is boldogulok. Különben is, az én ötletem volt.

Sam nem szólt semmit, de Gabe ezt beleegyezésnek vette, és amilyen halkan csak tudott, kisurrant a sötét folyosóra. Először csodálkozott, mikor Cas ajtaja alól halvány fényt látott kiszűrődni, de hát igazán sejthette volna, hogy paptársa nem bír aludni a vékony falak miatt – beszéltek is már erről párszor -, így nyilván el szokta foglalni magát valami értelmes dologgal, ha úgy adódik. Gabriel arca elpirosodott a bűntudattól, ahogy arra gondolt, hogy Sam kezdeti látogatásai alkalmával nagyon nehezükre esett nem egymással foglalkozni állandóan, és többnyire egész hajnalig le sem tudták venni a kezüket (és egyéb testrészeiket) a másikról. Azóta – Casre való tekintettel is – kissé csillapodtak a kedélyek, és alkalmanként néhány óránál több kínszenvedést nem okoztak Castielnek. (Nem mintha Gabe képességeivel lettek volna bajok, negyven felett is sok fiatalabb férfit megszégyenítő mutatványra volt képes a lepedők között. Úgy gondolta, tizenhat év viszonylagos önmegtartóztatás után ez legalább járt neki.)

Gabriel legelőször is bekopogott a szobába, és mivel választ nem kapott, megpróbálkozott még egyszer, hátha Cas nem hallotta. Mikor az erre sem reagált, a pap finoman benyitott az ajtón, és valahogy baljósan felgyorsult a szívverése, amint belépett a szobába. Egy vékony fényű fali lámpa világította meg faágy oldalának dőlő Castielt, még sötétebb dicsfénybe vonva a férfi különösen száraz és fakó vonásait; Gabriel a rémülettől ledöbbenve a szája elé kapta a kezét, ahogy megpillantotta a Cas leeresztett csuklója körüli terebélyes vértócsát, és a felsebzett bőrből vastagon, túl vastagon csordogáló vért. Kezében még mindig ott csüngött a borotvapenge. Gabriel azonnal odarohant mellé, és kicsavarta a szinte élettelen kézből a veszélyes tárgyat; megkönnyebbülten vette észre, hogy társa nem halt meg, és ha alig érezhetően is, de lélegzik.

- Castiel – szakadt fel Gabriel ajkáról hangosan a férfi neve. Magán kívül üvöltött át a másik szobába. - Sam, gyere azonnal, hívd a mentőket!

- Nem… hmmm… nem kell mentő. – Cas lomhán nyitogatta a szempillát, Gabriel viszont érezte, ahogy férfiassága utolsó ereje is elhagyja őt. Könnyek gyűltek a szemében, ahogy két kezébe fogta a másik pap arcát. – Az én büntetésem. Isten büntetése. Inkább halok meg, mint hogy tisztátalanná váljak.

- Castiel, ezt most azonnal fejezd be. Nem fogsz meghalni, rendben?

Sam ekkor érkezett meg, kezében a mobiljával; kíváncsiságából egyszersmind irtózatos döbbenet lett, és a telefonba is csak habogni tudott. Eközben Gabriel talált valami régi inget Cas szekrényében, és miután lehasított belőle egy jókora darabot, megpróbálta elállítani a vérzést. 

- Olyan akarok lenni, mint régen – csuklott el Castiel hangja, és szeméből megállíthatatlanul folytak a könnyek. Gabriel szíve elszorult arra a gondolatra, hogy sosem látta még Cast ennyire esendőnek, és hogy a férfi minden bizonnyal tényleg meg akar halni, azért engedni meg magának ezt a gyengeséget. Cas az ép csuklójával remegve megfogta Gabe kötést szorító kezeit. – Miért nem lehetek olyan, mint régen?

- Tarts ki, Cas, és ígérem, minden rendben lesz. 

- Nem lesz, tudom, hogy nem lesz! – üvöltötte a férfi ahogy erőtlen hangjából tellett. 

Pillanatnyi csönd, Sam csak azután mert megszólalni. Akkor is halkan.

- Gabriel, menj és öltözz fel, majd én itt maradok vele. 

- Én ugyan nem hagyom itt Cast ilyen állapotban – jajdult fel a férfi, mire Sam megszorította a vállát.

- Nem fogadhatod egy szál takaróban a mentősöket. Nyugodtan menj, szorítom addig a kötést. 

Gabriel habozott, de végül belátta, hogy a férfinak igaza van, és remegő végtagokkal a szobájába sietett. Felkapkodta magára az első keze ügyébe akadó holmikat; ekkor vette csak észre, hogy milyen nyirkos az arca és a tenyerei. Behunyta a szemét, és mélyet sóhajtott, ahogy két kezével hátrasimította a haját. Castiel nem fog meghalni, ismételgette magában ütemesen, mintha csak imádságot mondana. Nem fog meghalni, ha van Isten az égben.

×××

Mire a mentősök megérkeztek, Castiel már eszméletlen volt; miután tisztázták, hogy a plébános egy pohár vízért ment ki a konyhába, mikor meglátta a Cas ajtaja alól kiszűrődő fényt (és Gabriel meglepően hitelesen tudott hazudni, még ebben a pokoli helyzetben is), felajánlották neki, hogy menjen velük a mentőautóval. A pap azonban visszautasította az ajánlatot, azzal indokolva, hogy úgysem tudna segíteni az orvosoknak, ezért inkább vár egy kicsit, amíg összeszedi magát, és csak utána megy be a kórházba. 

Mikor a mentők szirénázása elhalt, Gabriel dühödten rontott be a hálószobájába.

- El kellett volna mennem velük! Mégis miért hallgatok én mindig rád?

Sam nyelt egyet, aztán óvatosan átkarolta a papot.

- Ha mérges vagy, azt teljesen megértem, de jobb ez így. Megnyugtatlak kicsit, aztán hazaviszel, és fél órán belül már a kórházban is vagy. Addig úgyis csak tanácstalanul álldogálnál a kórterem előtt, az orvosok sem képesek ilyen gyors munkára. 

Gabriel felnyögött, ahogy Sam nyakának a hajlatába támasztotta a homlokát. A fiatal férfi bőre forró volt és kényelmesebb, mint a legpuhább párna, amire Gabe valaha is hajtotta a fejét. Még ebben a kilátástalan, szörnyű helyzetben is jól esett neki Sam törődése, erős kezei a hátán.

- Az én hibám – suttogta Gabriel, ahogy belekapaszkodott Sam kockás ingjébe. – A mentősök azt mondták, sok vért veszített, és különben is tele volt a bal alkarja különféle vágásokkal. Nekem kellett volna figyelnem rá, és Istenre esküszöm, ha tudtam volna, hogy miket művel… 

- Ne ostorozd magad feleslegesen, nem őrizhetsz egy felnőtt embert a nap huszonnégy órájában.

- Nem értesz engem, Sam. Castiel szinte olyan, mintha a kisöcsém lenne, és nem… nem bírom elhinni, hogy ennyire vak voltam.  Ha időben észreveszem, hogy ilyen… rossz útra tért, talán tudtam volna segíteni rajta. Biztosan tudtam volna segíteni rajta.– Ahogy a pap felnézett, a fiatal férfi ledöbbent. 

- Gabe, ugye nem sírsz?

Amaz pislogott, ahogy észrevette magát.

- Ugyan. – A férfi felszegte a fejét, és lenézően felhorkantott. Szeme azonban még mindig vörös volt. - Csak fáradt vagyok. 

Sam kivárt egy kis ideig, és aztán tette csak fel zavartan a kérdést:

- Egyébként… volt valami különösebb indoka annak, hogy Castiel atya… szóval… hogy vagdosta magát?

Gabriel felsóhajtott.

- Szerelmes.

- És ezért…? – vonta fel a szemöldökeit Sam.

- Tudod, Cas nagyon lelkiismeretes pap, és nem bírja elviselni, ha önálló döntéseket kell hoznia. Igazság szerint gyóntatni járt hétről hétre ehhez a Deanhez, de aztán összevesztek valamin… ja igen, Dean megcsókolta őt. Cas azóta nem találkozott vele, és úgy viselkedik mindenkivel hónapok óta, mintha jégből lenne. Nekem persze hiába játssza az állhatatos papot, én tökéletesen átlátok rajta. Szerintem pajzánabb gondolatai vannak, mint kettőnknek együtt véve – horkant fel a pap, aztán rájött, hogy milyen szituációba is csöppent valójában, és a hangja elgyengült. – Igazból inkább sajnálom őt, hogy ilyen mazochista tettekre vetemedett. Szegény betegesen fél a vágyaitól. 

- Hát, ez legalább rólad nem mondható el.

Gabe összehúzott szemöldökkel egy pillanat alatt kibontakozott az ölelésből.

- Ezt sértésnek szántad?

- Dehogyis – védekezett Sam meglehetősen gyengén. Gabriel még mindig csak bámult rá. – Tudod mit, inkább hozd a kocsi kulcsot.

Sam egész végig némán üldögélt az anyósülésen, és nem úgy tűnt, hogy Gabriel hozzá akarna szólni, így ő sem forszírozta a dolgot. Ahogy Samék háza elé értek – egyszerű, amerikai emeletes ház volt, parányi kerttel, már amit Gabe meg tudott állapítani a sötétben -, a fiatalabb férfi kinyitotta az ajtót, aztán megköszönte a fuvart. 

- Sam, öhm…. – Gabriel olyan kellemetlenül érezte magát, hogy inkább csak a kormányt kapargatta. – Úgy gondolom, jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk. Mármint… négyszemközt. 

- De hát miért? – borult el Sam arca. Gabe a ház felé bökött a fejével.

- Többek között ezért. Te mondtad, hogy különben sem tervezted ezt a kis viszonyt velem hosszú távra, szóval mindkettőnk érdekében jobb, ha már most távol maradunk egymástól. Ha nem veled foglalkozok állandóan, sokkal jobban tudtam volna figyelni Castielre, és ez már olyan dolog, amit sose bocsátok meg magamnak. – Gabriel várt egy kicsit, ahogy közömbösen a semmibe bámult. – Azért jó volt. Ha rövid ideig is, de... élveztem veled lenni.

Sam némán tudomásul vette a dolgokat, és bólintott egyet, mielőtt elindult a ház felé.

Gabriel ott üldögélt még egy darabig, bár nagyon jól tudta, hogy még az éjszaka közepén is megláthatná valaki. Ez érdekelte azonban most a legkevésbé. Castiel halvány mosolya jutott eszébe, mikor az Gabe szülinapi buliján felszegte a tortát, és a csillogás a szemében, amikor prédikált. Egyik zsebéből előszedte fiatalabb társa mobilját, és mikor megtalálta a keresett profilt a névjegyzékben, habozás nélkül nyomta meg a hívás gombot.

×××

Ahogy Castiel felébredt, legelőször is a bal oldaláról átszűrődő hatalmas fényt tűnt fel neki. Erőtlenül próbálta nyitogatni a szempilláját, de a fény olyan intenzív volt, hogy azon kívül alig látott valamit; remélte, hogy a mennyben van, de mikor megpillantotta az ócska fűzöld függönyt, rögtön kiábrándult. Mellette valami gép pittyegett gyanúsan, és ahogy a kezeire nézett, rögtön észrevette a bal karjából kiálló csövet. Fájdalmat azonban nem érzett, sem örömöt; sokkal inkább csak valami sajgó ürességet ott, ahol a lelkének kellett volna lenni. Nem sikerült az öngyilkossági kísérlet. Még ezt sem tudom rendesen elvégezni, gondolta keserűen. Ehhez is gyáva vagyok.

- Cas. – Közömbössége nagyjából eddig tartott. Ahogy meghallotta az emlékeiben kissé megkopott, most szokatlanul érzelmes hangot, pár másodpercen belül észlelte, hogy a mellé rakott gép, ami a pulzusszámát mérte, egyre sűrűbb és magasabb hangokat ad ki. A férfi megpróbált jobban koncentrálni, és végül már képes volt felfedezni egy ismerős sziluettet maga előtt.

- Dean. Mit keresel te itt? – kérdezte szemrehányóan, ahogy a férfi a szabadon lévő kezére illesztette a tenyerét. Komfortos, meleg érzés volt, egyáltalán nem olyan, amilyet Deantől megszokhatott.

- Gabriel hívott, még mielőtt beért volna a kórházba. Mondta, hogy… - Dean nyelt egyet. – Hogy ez történt, és siettem, ahogy tudtam. Persze hivatalosan nem engedtek be, de egy magamfajtának ez nem okoz problémát.

Cas most már tisztán látta az álmaiban olyan sokszor megjelenő férfi arcát. A pap fáradt volt, és amennyire erejéből tellett, megszorította Dean kezét, aki zavartan hallgatott egy darabig; mintha nem is tudná, hogyan kell elkezdeni egy hasonló, mély beszélgetést. 

- Tudod… - Megköszörülte a torkát. – Nagyon nagy hülyeség volt, amit csináltál. Ha egy ember öngyilkos lesz, sohasem ő szenved, hanem a hozzátartozók és a barátok. Kegyetlenség volt tőled, hogy Gabriel atyát ilyen aggodalomnak tetted ki. 

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? És Gabriel hol van?

- Tegnap hajnalban hoztak be, most pedig már estefelé jár az idő. A kollégád tegnap még itt volt egész nap, de mivel alig akarták beengedni hozzád, ma már dolgozott. Legalább háromszor láttam itt a folyosón a mai nap folyamán.

Castiel beleharapott az ajkába, aztán elhúzta a kezét.

- Azt még mindig nem értem, hogy téged miért érdekel ennyire az én sorsom. Nem ismerem a démonokat, de feltételezem, hogyha valaki sokat gyilkol, előbb-utóbb akaratlanul is érzéketlenné válik más emberek problémája iránt.

Dean nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.

- Sosem voltam tipikus démon. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy túl sok ember maradt meg a régi énemből. – Castiel éppen elszörnyedt volna azon, hogy a férfi szájából milyen negatívan hangzott az ember szó, de akkor csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

- Régi énedből?

Deanből apró nevetés tört ki, Castielnek pedig eszébe jutott, hogy ezt mennyire hiányolta az utóbbi két hónapban.

- Ne haragudj, padre, azt hittem, tudod. Én is voltam ember valamikor régen, de már alig emlékszem rá. Az érzések viszont valamiért nem tűntek el teljesen belőlem… fogalmam sincs, ez hogyan lehetséges.

- Ember voltál? – döbbent le Cas, mert erre soha nem gondolt eddig. Vajon milyen lehetett Dean egyszerű, normális férfiként? Sütött palacsintát reggelre, szeretett rendet tartani maga körül? Jelentéktelen részletek, emlékeztette magát. Nem mintha számítanának. – De akkor hogyan…?

- Hogyan lettem démon? – Dean lehajtotta a fejét. – Édesapám betegségével kezdődött. Gyomorrák, és már szinte operálhatatlan volt, mikor felfedezték nála. Minden szükséges kezelést és gyógyszert megkapott, annak ellenére, hogy vért izzadva szereztem meg rá a pénzt. De az állapota nem lett jobb. Húsz körül lehettem, azt hiszem, és én bolond annyira istenítettem őt, hogy alkut kötöttem egy démonnal. Eladtam neki a lelkem, aztán tíz év múlva eljöttek behajtani rajtam… és elhiheted, hogy megpróbáltam ellenállni. Az ember mindig megpróbál ellenállni. De több évtizednyi kínzás után megtörtem, és beleegyeztem abba, hogy én bántsak másokat, annak érdekében, hogy engem ne bántsanak. Önző fasz voltam, erre nincs más szó.

Cas lesújtottan hallgatott, és hirtelen mintha valamivel könnyebb lett volna. Annyi kérdése volt azonban, hogy úgy gondolta, ráér később is elmélkedni a hallottakon.

- És mit csinálsz ebben a városban? Úgy értem… mit csináltál?

- Ó, nem mentem én sehova – mosolygott Dean. – Még mindig a motelben lakok. Egyébként egy magas rangú démon meghalt, és az általa kialkudott lelkeket jöttem begyűjteni a városban és annak környékén. Általában pontosan szoktuk betartani a tízéves idővallumot, így az utóbbi pár hétben nem kaptam megbízást; nyilván ezért gondoltad azt, hogy elmentem. Mikor ezeknek az embereknek a lelkét elvittem, igyekeztem úgy feltüntetni, mintha öngyilkosság lenne, hogy ne indítsanak nyomozást. 

Cas gyors fejszámolást végzett.

- De hát a Smith-gyerekek nem lehettek olyan idősek, hogy maguk kössenek alkut tíz évvel ezelőtt.

Dean kissé elfordította a fejét.

- Igen, nos, kellemetlen ügy. Mocsok szülők vannak a világon, inkább nem mennék bele a részletekbe. Castiel kifejezéstelenül bámult, míg végül Dean keserűen felsóhajtott. 

- Ilyesmire számítottál végig, úgyhogy nem félsz tőlem, Cas. Ne hazudj, látom rajtad. Te már nem félsz többé semmitől.

Cas hallgatott. Mindketten hallgattak.

- És most mi lesz? 

- Nem tudom – vont vállat Dean, és alig észrevehetően előrehajolt. Ajkai gonosz mosolyra fakadtak; ez alkalommal kétség sem fért pokolbeli mivoltához. Elmerengve bámulta Castielt. – Valahogy… más lett az egész. A halál nem félelmetes annak, aki el akarta venni a saját életét.

- Szerinted mikor veled voltam, én a haláltól féltem? – kérdezte Cas elhűlve. – Dean, nem azért hagytalak ott akkor a motelszobában. Egyáltalán nem. A megsemmisüléstől ezerszer rosszabb dolgok vannak a világon.

- Tudom. – Dean nevetett. – Én ne tudnám. Téged megismerni és elveszíteni felért harminc év pokollal. – A férfi furcsán nézett le a karjára. – Ó, ez a cucc hamar hat. Érzelgős leszek tőle, ez nem tetszik.

- Milyen… cucc?

Dean csak mosolygott, aztán lágy csókot nyomott Cas kiszáradt, cserepes ajkaira. A pap ép, hideg kezével olyan erőtlenül fogta át a férfi arcát, hogy szinte remegett. Dean megsimogatta Castiel nyakát, úgy húzta közelebb magához. 

- Mindent a maga idejében, egyetlen padrém. Csütörtökön akkor, ha jól emlékszem?

A következő pillanatban Cas hűvös szellőt érzett a száján, és mikor kinyitotta a szemeit, a démon nem volt sehol.

×××

Mikor pár óra múlva Gabriel belépett a kórterembe, csak nagyon nehezen tudta megállni, hogy oda ne rohanjon Castielhez és ki ne szorítsa belőle a szuszt is – végül természetes férfiassága és a csövek látványa visszavonulásra kényszerítette. Így egyszerűen csak leült a Cas ágya melletti székre; nem tudta nem észrevenni, hogy a kollégája mennyire mosolyog.

- Ne haragudj, de csak most tudtam jönni, helyetted is gyóntattam. Szégyelld magad, Castiel Milton – rótta meg szigorúan. -  A szívbajt hoztad rám tegnap hajnalban, és ha nincs ott Sam, hogy megnyugtasson, valószínűleg én is itt feküdnék most a szomszéd ágyon... mégis hogy képzelted ezt, mondd?! – És megforgatta a szemét. – Persze, az én hibám is. Észre kellett volna vennem, hogy baj van. 

- Nehogy magadat hibáztasd – döbbent meg Cas, és erre valóban elszégyellte magát. Nem akart a plébánosának fájdalmat okozni, de így jobban belegondolva tudta, hogy fordított esetben ő is ugyanígy hibásnak és hasznavehetetlennek érezné magát. – Ha te nem találsz meg, már a temetésem időpontját ragasztanátok ki a templomra.

- Na igen. Ki gondolta volna, hogy az fogja egyszer megmenteni valaki életét, hogy Gabriel atya pornót akart nézni.

- Mi?

- Semmi. – Gabe idegesen nevetett, és közelebb húzta a széket. – De ígérd meg, hogy többé nem csinálsz ilyet. Soha többé.

- Ígérem, Gabriel.

Pár pillanatig hallgattak, majd Castiel megszólalt:

- És én még azt hittem, a szerelem kimarad az életemből. 

- Majd hozzászoksz - biztatta Gabe, és atyáskodva megveregette a vállát.